Abban valahogy jobban mutattunk. Hamis persze minden egybevetés, más a történelmi és társadalmi helyzet, mások a szereplők a világban,
csak a drót a régi.
Vagy az sem. Horn addigra megtette a maga történelmi útjának hosszabb felét, miközben meg is maradt a korábbi zakójában. A mai forgatag miatt nincs arra idő, hogy az akkori forradalminak gondolt változásról, sürgés-forgásról gondolkozzunk, aminek a kerítésbontás fontos látványeleme volt. Egész országok választották akkor a jelzők nélküli szabadságot, aminek a mozgás szabadsága volt az egyik lényege. Amikor Horn átvágta a szimbolikus drótot, még vízumkényszer volt az országok többségébe. Egy-két évre rá ez eltűnt.
|
A vasfüggöny vége – Alois Mock osztrák külügyminiszterrel 1989. június 27-én
Bánhalmi János / Népszabadság/archív |
Pár éve csak, hogy a határtalanságot ünnepeltem, amikor bejutottunk a Schengen-zónába. Korai volt? Az akkor negyveneseknek, azoknak különösen, akik révbe értek valahogy, a Kádár-korszakban a szabadság homályos dolgok sokasága volt. Sokan sokféleképpen fogták fel. Az utazás szabadsága azonban mindenkit érdekelt. Azokat is, akik nem akartak utazni, mert nem volt rá kedvük, pénzük, bátorságuk. A drótkerítés szétvágása – akármennyire is csak gesztus volt – sokat számított.
Horn az előző kor embere volt, az apparátus fontos tagja. Mivel a külügyi szférában dolgozott, nem volt tipikus apparátcsik. Sok külföldivel volt kapcsolatban, s egyre távolabb jutott az ideológiától.
Az ideológia amúgy sem volt az ő világa, dogmatikusnak meg senki sem mondhatta. Ettől még persze volt rengeteg indulata, s tudom, gyűlölni is képes volt. Gyűlölte a régi és új nyilasokat, a Horthy-rezsim visszaálmodóit. De az államszocializmust nem gyűlölte, megtalálta benne a maga helyét, karrierjét.
Miközben lenézte a fafejűeket, a szovjeteknek súgókat. „Az a rendszer nem maradhatott meg, mert nem volt hatékony” – visszhangozta a világ pragmatikusainak fő jelszavát. És ezzel együtt kész volt a rendszer lebontására – nem egyedül persze. Hornról esik elég szó, ha nem is túl sok, egy izgalmas dokumentum a kötetben, amelyet Géczi József Alajos adott ki az idén.
Géczi szegedi egyetemi oktató, később sokáig parlamenti képviselő, egyike volt a hajdani állampárton belül létrejött reformkörök alapítóinak. Vezéregyéniség volt ebben a demokratikus mozgalomban. Vagy jobb úgy fogalmazni: demokratizálási mozgalomban, amely a nem demokratikus pártot és nem demokratikus pártállamot akarta átalakítani. Sokrétű és sokfajta emberből állt ez a reformmozgalom.
Már a létrejötte is arra utalt, hogy rendszer szétesőben van: az egymásra épülő, felülről irányított parancsuralmi pártrendszerben nem volt helye az alapdogmák megvitatásának, egyáltalában a vitának s annak a feltételezésnek, hogy a valakik által a csúcsra emelt vezetőnek nincs mindig igaza.
Ne csodálkozzunk azon, hogy a jelenlegi kormánypárt is ilyen katonásan központosított rendszerben, szigorú vezérelv alapján, a politikai vitát kizárva létezhet. Vezetői ebben a rendszerben szocializálódtak. Csak nem szerették a hatalmon lévőket.
A vaskos dokumentumkötet, cikkgyűjtemény három év történéseit mutatja be. A cím magáért beszél: A reformkörök élete és halála 1988–1990. Géczi megírja, miként kezdődött az egész, hogyan vált viharossá. Miként emelkedtek ki új politikusok az addigi rendszerben elképzelhetetlen módon. Hogyan születtek átfogó társadalomalakítási programok igen rövid idő alatt. Az ezekben a hónapokban formálódó ellenzék, a későbbi változások és választások nyertese ilyen átgondolt demokratikus tervekkel nem rendelkezett.
Viszont jobban szólt az érzelmekhez. A dokumentumok és a velük azonos érdekességű eseménynaptár sok sajátos jelenségre világít rá. Például arra a szinte feudális érzelmi-vazallusi függésre, amellyel a reformkörösök az ismert „nagy nevekre” (Pozsgayra, Nyersre, Némethre és igen, ekkor még néha Grószra is) tekintettek. Ezek a dokumentumok előrevetítik ezeknek a neves politikusoknak a politikai kudarcát, nagyravágyásból, hiúságokból keletkezett csődjeit is. Nehéz mai fejjel elképzelni az akkori évek, hónapok politikai pezsgését.
A változás igényét, a szabadság vágyát. Azt, hogy Magyarország egyszerre a világ figyelmének fókuszába került. Nem úgy, mint most, hanem példaértékű esetként.
A Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnöknője egy nekem adott interjúban többször is mondta: ők fel akarják tárni az államszocialista rendszer működését. Nosza! Eddig azonban a titkosszolgálati iratokat kutatgatják, ahogy kiadványaikból látom. Ebből aligha értik meg, hogy a bukott állampártnak volt több százezer tagja, akik közül ekkoriban kiemelkedett jó néhány ezer bátor nő és férfi, akik le akarták bontani a rendszert.
Az állambiztonsági szolgálatban is alakult egyébként reformkör – írja kötetében Géczi. Nyilván nem azt akarták, ami lett, de nem akarták, hogy az maradjon, ami addig volt. Ezt reformnak nevezték, mert emberséges, enyhe átalakulást álmodtak, amiben a lehető legkevesebben járnak rosszul. Azt képzelhették, hogy csak a besúgók és a munkaverseny-felelősök, a felesleges apparátusok emberei maradnak munka nélkül. Egyébként nincs arra példa, hogy bárhol is lebontották volna a működő államszocializmust, ahol nem volt erős belső törekvés erre.
Szóval kommunisták döntötték meg a kommunizmust.
Géczi és társai leírják az eseményeket, benne azokat is, amikor az addigi forradalmárok is a „vörös sarokba” szorultak, s helyüket mások, az ellenzék vette át. A történelemben ritkán számítanak az érdemek, az elképzelések, sőt a jó szándék is hatodrendű. A szerkesztő megírja, ahogy Horn Gyula átvette 1990 őszén az akkor a politika peremére szorult MSZP vezetését. Érzékelteti: a vesztes párt emberei benne látták meg azt, aki átvezeti őket a sivatagon. Megtette.
A reformkörök élete és halála 1988-1990. A tiszavirágzástól Horn Gyuláig 320 oldal, Reformkörök Alapítvány. Szerkesztette Géczi József Alajos és Révész Béla
.
