Sport és háború összeférhetetlenek bár, de rokonok. Ezért a sport a háború ellen, annak kiváltására is, és a háború érdekében, annak előkészítésére is használható. Az első esetben a békés, a második esetben a háborús versengés logikája érvényesül benne, és amikor az ellentétes szándékok találkoznak, az ellentétes logikák összekeverednek. Az olimpiák története – ezen összekeveredések története.
Az olimpiák egyik eredetlegendája szerint Élisz királya azt kérdezte a delphoi jósdától, hogy miként menthetné meg országát a háborútól. Jó tanácsot kapott: rendezzen sportversenyeket. Az olimpiák történelmi jelentősége akkor nőtt meg, Olümpia akkor vált politikai központtá, amikor az egymással gyakorta viaskodó államocskából álló hellén univerzumban békét kellett teremteni a perzsa veszély miatt. Ekkor hozták létre a Zeusz-szentélyben az államközi konfliktusok rendezésére szolgáló döntőbizottságot. A sportversenyt jelentő agon szó eredetileg szabad férfiak összejövetelét jelentette, ahol megbeszélték közös dolgaikat, és sportversenyeket is rendeztek. Az államocskák szuverenitását korlátozó nemzetközi szabályozás és kooperáció együtt fejlődött ki a sportban és a politikában.
Rómában viszont a harci-katonai erények demonstrációja volt a sport, kivált a római erényeket reprezentáló gladiátorharc. A sport része volt az ellenség megsemmisítésének. Legyőzöttek, foglyok küzdöttek egymással és vadállatokkal életre-halálra, a sport színhelye kivégzőhelyként is funkcionált, ahol a versenyprogram részeként keresztények és egyéb idegen szívűek tömeges keresztre feszítésével szórakoztatták a szurkolótábort.
|
| Fotó: Maxim Shemetov / Reuters |
Két mondást tulajdonítanak az olimpiai mozgalom atyjának számító Pierre de Coubertin bárónak. Egyiket sem ő találta ki, és nem is férnek össze. Ha „nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos”, akkor mitől lenne fontos a „gyorsabban, magasabbra, erősebben”? Ez a második, a folyamatos teljesítményjavítás jelszava viszont nem fér össze az amatőrizmus arisztokratikus és életidegen elvével, hiszen a teljesítménymaximalizálás maximális munkabefektetést, tehát főfoglalkozást feltételez.
A teljesítményrobbanás korunk sporttörténetében annak a teljesítményrobbanásnak a része, amelyet korunk gazdaságtörténete mutat. Az emberi faj létszáma kétszáz év alatt a hétszeresére nőtt, a csecsemőhalandóság a századrészére csökkent, az átlagos életkor a kétszeresére hosszabbodott. A versenygazdaság teljesítményrobbanása előtt az emberek túlnyomó többsége szegénységben élt, ismerte az éhséget, de nem ismerte a betűt, mozgásköre, látóköre a nagyvilág egészen pici részére korlátozódott. Az emberi faj fogyasztása, eszköz- és tudáskészlete, képességeinek összessége a modernitásban iszonyatos sebességgel növekszik. E növekedés, mint a történelemben minden, ellentmondásos, értékei és veszélyei egyszerre keletkeznek, és ez a versenysportra éppúgy igaz, mint minden másra. A jövő titka, hogy ezt a folyamatot az ember kézben tudja-e tartani, de ha tudja, csak olyan, globális érvényű szabályozásokkal tudhatja, amilyenek keretei között a világszerte űzött sportágak működnek.
Az olimpiák korai történetét meghatározó naplopó francia arisztokraták egyszerre igyekeztek általános keretet adni a kifejlődő versenysportnak, és kivenni azt a versenygazdaság rendszeréből. Ennek súlyos következményei voltak.
A Centrális Galériában lenyűgöző kiállítás látható az 1936-os berlini olimpiáról. A nácik esetében szolgálta a sport legegyértelműbben a háborúra, a nemzetek és „fajok” élet-halál harcára való felkészülést. És ők rendezték minden idők leghatásosabb, politikailag leggyümölcsözőbb olimpiáját, amely lehengerlően demonstrálta a Vezér népszerűségét és a Birodalom erejét. Richard Strauss Hitlernek ajánlott olimpiai himnuszában tombolt a békevágy, az SS, a Wehrmacht és a Goebbels-féle propagandaminisztérium embereinek ezrei dolgoztak a világ megtévesztésén. Az olimpiai faluból meg fölszálltak a kondorok, hogy lebombázzák a spanyol köztársaságot.
Coubertin báró lelkesen dicsérte a náci szervezőket, és óvott a „burzsoá realistáktól”, akik a Führer olimpiájának bojkottját szorgalmazták. A Führer legértékesebb szövetségese az amatörizmus másik apostola, az USA olimpiai bizottságának akkori, a NOB későbbi antiszemita, hímsoviniszta, a hivatásos sportolókat „idomított majmoknak” minősítő elnöke, Avery Brundage volt. (Az olimpiát végre a versenygazdaságba integráló Antonio Samaranch pedig Franco tábornok véreskezű diktatúrájának buzgó kádere és lelkes híve volt, aki az integrációt a korrupció legfelső fokán valósította meg, miután a NOB nem volt, és most sincs megfelelő külső ellenőrzésnek alávetve.)
Kezdetben az USA hirdette sportbéli fölényét a szabad országok felsőbbrendűségének bizonyítékaként. 1936-ban ez az értelmezés ütött vissza, ez szólt a náci rend felsőbbrendűsége mellett, midőn Berlinben az USA jól lemaradt Németország mögött.
A jólét, gazdasági erő és szabadságfok tekintetében versenyképtelen kommunista diktatúrák számára is az olimpia kínálta a legjobb esélyt fölényük igazolására. Ezek a legnagyobb cselekvési szabadsággal, a legcsekélyebb ellenőrzés és korlátozás mellett rendelkezhettek a társadalom anyagi és emberi erőforrásaival, és tömegesen vethettek be államilag doppingolt és eltartott álamatőröket. A Szovjetunió 1952 és 1988 között kilenc olimpián vett részt, és hatszor végzett az éremtáblázat élén. A közös német csapat kettéválása után az NDK is az NSZK fölé nőtt tönkredoppingolt sportolóival. 2008-ban pedig a kínai diktatúra „bizonyított”.
A doppingtilalom szembemegy a teljesítménymaximalizáló versenylogikával, miszerint minden meglévő és keletkező tudást föl kell használni az eredményesség érdekében. Éppen úgy működik ez, mint minden környezet-, egészségkímélő vagy más szempontú korlátozás a versenygazdaságban. Vitatható és vitathatatlan elemekkel, sikerekkel és kudarcokkal.
De van egy éles választóvonal. A gyarló, szabályszegő civilek és a világsportot háborús logikával mérgező államhatalmak között, amelyek számára a csalás az igazság és a lebukás az igazság bukása. Putyin Oroszországa visszavette az első számú mérgező szerepét. Aki emlékszik még, mily harcosan állt ki az önmagát nemzetinek minősítő és mára a teljhatalom közelébe jutott ellenzék 2004-ben a lebukott magyarok, Fazekas Róbert és Annus Adrián „igazsága” mellett, az nem zárhatja ki a lehetőséget, hogy Orbán Magyarországa ebben is csatlakozhat még egyszer Putyin Oroszországához.
