Magyarországon a második és legutolsó terrorcselekményre negyedszázada, 1991 decemberében került sor, amikor a Szovjetunióból Izraelbe kivándorló zsidók itt szálltak át. Azóta többször megfenyegették az országot, de támadás nem volt, és előkészületekre utaló jeleket sem találtak. A terrorként aposztrofált esetek köztörvényes cselekmények voltak, csak az illetékes szervek önigazolási kényszere folytán lettek „terrorcselekmények”.
Kétségtelen, hogy a világon a terrorcselekmények száma nő, de az „új korszak” bejelentése az egyes terrortámadások után nem meggyőző. Miért nyitna új korszakot például a mostani brüsszeli terrorista akció mondjuk 2001. szeptember 11-éhez képest? Az „új” minősítés ürügy mélyebben belenyúlni a polgárok életébe, s az egekbe emelni a hatalom titkosszolgálatainak lehetőségeit, létszámát, felszereltségét.
A terrorcselekmények persze elérhetik az eddig érintetlen országokat is. A túlbiztosítás mellett szólhatnak érvek. Nem az a gond, hogy ezek esetleg szükségtelenek, hanem az, hogy az új lehetőségeket politikai nyomásra és haszonszerzésre használhatják fel. (A terrorfenyegetettségi szint hazai megemelése például a kormány saját rendeletének sem felel meg. Az idegen kinézetű, egyébként ártatlan villanyszerelő lelövése Londonban intő példa.) A hatalom ellenőrzése, a túlterjeszkedés, a visszaélés megakadályozása megoldatlan, a parlamenti ellenőrzés hatástalan, csak az épp regnálókon múlik, mire vélik magukat feljogosítva.
