Thalay Htoo egy másik thai menekülttábor, Nu Po 16 éves lakója. Még sosem volt a táboron kívül. Édesanyjával, édesapjával és négy testvérével él a táborban, az ottani középiskolába jár, szereti a karen nyelv- és irodalomórát. Az egész családja jelentkezett az amerikai áttelepítési programra, az már biztos, hogy Kansas mellé fognak költözni, de mikor megkérdeztem Thalayt, hogy mit tud leendő hazájáról, kiderült, hogy szinte semmit. (Az USA 2005 óta több mint 73 000 burmai menekültet fogadott be.) Hogy mi okoz neki boldogságot, arra két dolgot felelt: a számítógéppel való foglalatoskodás – a táborban van lehetőség iskolai keretek között használni a gépeket – és a thai meg a burmai szappanoperák. Ezek a válaszok már hasonlítanak egy átlagos magyar tiniéihez.
Kheek Lar burmai özvegy három gyerekkel, még újnak számít a Nu Po táborban. A férjét elvitték kényszermunkára, azóta nem látta. Nem volt hová mennie, perspektíva nélkül, bátyja unszolására telepedett le a határon lévő menekülttáborba. Azt mondja: „a gyerekek szeretnek itt lenni, itt jobb.” Titkon arra számítottam, hogy élete boldogságát kutató kérdésemre a gyermekei által kapott öröm, vagy valami hasonló lesz a válasz. A felelet azonban, sajnos, ennél kevésbé idealista: „a jövő bizonytalan, megvan a napi élelem, és ez egyelőre elég”.
Nawida Saidhosin afgán menekültként New Yorkban szerzett nevet magának a League of Kitchens workshoppal, mely amerikai diákok kis csoportjának tart bevezetést különböző nemzetek konyhájába közvetlenül a bevándorlók otthonában. Nawida korábban Kabulban vendégek tucatjainak főzött a házában, majd mikor négy évvel ezelőtt az őt zaklató férje elől fiával együtt Amerikába menekült, a nulláról indulva szépen lassan felépítette új életét: angoltudást, munkát, önbizalmat szerzett, majd az őt segítő menekültszervezet támogatásával nekivágott az afgán konyhát népszerűsítő főzőprojektnek. Most, hogy már a New York Times is írt róla, kellő magabiztosságot szerzett, és étterem nyitását tervezi – az ételek boldogságot és békét hoztak az életébe.
Ahn Do Vietnamból menekült Ausztráliába 1980-ban. Komikus, színész és jelenleg festő – könyvet írt A legboldogabb menekült címmel, mely több rangos díjat is besöpört, köztük a 2011-es év ausztrál könyve kitüntetést. Tanulságos, szép gondolat, hogy szülei Ausztrália szeretetét, tiszteletét nevelték belé, hisz annyit köszönhetnek az országnak, mely befogadta őket. A boldogság számára az, hogy gyakorlatilag semmivel érkezett Ausztráliába (hajón, kalóztámadást és éhezést túlélve), és most mégis mindene megvan a teljes élethez.
A világ legnagyobb menekülttáborában, a kenyai Dadaabban nagy dolgok történtek az utóbbi időben. A fiatal muszlim férfiak már választhatnak cipőhúzással maguknak feleséget. Hogy ez miért nagy dolog, azt megmagyarázza az a muszlim hagyomány, hogy a házasság feltétele a vőlegény által biztosított hozomány a menyasszony javára, arany ékszerek és hasonlók. Ezen a követelményen pedig mit sem változtat a tábori szegénység, így sok férfi esik el a házasság lehetőségétől a menekülttáborban. A sejk mostanra valamivel lazított a vallási szigoron, így – a menyasszony családjával megegyezve – már kisebb hozománnyal is házasodhatnak a férfiak. A új procedúra szerint a sejk az önként jelentkező arajelöltek cipőit mutatja körbe a házasodni szándékozó férfiaknak, akik gyakorlatilag a cipőn keresztül választják ki leendő párjukat, néha teljesen ismeretlenül. „Végre boldog, nős ember vagyok” – nyilatkozott elégedetten a 35 éves Hassan, aki menekültként eddig nem látott rá esélyt, hogy valaha is megházasodhat.
De hogy tovább árnyaljuk a képet, beszéljünk Bhutánról, a boldog országról, mely a GDP ellenében létrehozta a maga bruttó nemzeti boldogság indexét. A buddhista országban a statisztikák és a turistabeszámolók szerint is boldogok az emberek, és a királyi család azon fáradozik, hogy ez az ideális kép fenn is maradjon. A királyi család több mint húsz éve taszítja ki az országból a nepáli származású bhutániakat, akik így hazájuk elhagyására kényszerülnek, és amennyiben Nepál nem fogadja be őket (hiszen ott sem ismerik el őket honfitársnak), menekülttáborokban kötnek ki. Az pedig tipikus, hogy a menekültek hazájukba vágynak vissza leginkább, persze csak amint az ottani helyzet rendeződik. Csak sajnos ritkán rendeződik a konfliktusos térségekben, így marad az áttelepülés esélye és a remény, hogy boldogabbak lesznek a még teljesen ismeretlen Kanadában vagy Új-Zélandon, mint a táborban. És ne legyenek tévképzeteink a gazdag nyugati országok segítségnyújtásával kapcsolatban, mert tényleg fantasztikus teljesítmény mind pénzügyileg, mind emberileg a menekültek befogadása, de az érkezőknek néhány hónapon belül több ezer dollár kölcsönt kell visszafizetniük a fogadó országoknak, ez pedig nem kis elvárás, tekintve, hogy az álláskeresés sehol sem egyszerű.
De ne térjünk még vissza a jó magyar valósághoz, merengjünk kicsit a világ dolgain. Ne csak a nagy, de a kis országok dolgain is. És tegyük helyre magunkban a saját boldogságkoncepciónkat, hogy az az egyetemes emberi igények fényében se legyen túlzó vagy irracionális.
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
