Az írás a Népszabadság
2014. 03. 19. számában
jelent meg.
„Rakjuk le, hangyaszorgalommal, amit Agyunk az ihlett órákban teremt.”
 |
| Kurucz Árpád / Népszabadság |
Létezhetik-e vajh volumenindexileg dinamikusabban bővülő szegmense a magyar gazdaságnak e lángoktól ölelt kis kompországban jelen idejűleg, mint éppen az időkapszula- és könnyen átvágható nemzetiszínszalag-gyártás? – tettem föl magamnak a könnyű, tavaszi költői kérdést, midőn áthaladtam Margit hídon Pestről Budára a langyos szélben.
És éppen el-elelelmélkedtem azon, hogy mennyire dübörög a kampány, horribile dictu tombol, dühöng, durvul, mint egy részeg Vörösmarty Mihály, mert mivel a Jászaitól (Mária) a hídfőig egyetlen árva választási plakátot sem láttam sehol, de hiába néztem át, Buda felé, a híd előtti házhomlokzatokra, ahol gigantikus óriás plakátok figyelnek mindig, ott sem volt egy sem, hajókon, buszokon, villamoson egy sem (éppen úgy jött ki, vagy nem tudom, mert azon azért szoktam röhögni, amikor egy nagy kék, csuklós Menczer Erzsébet beenged maga elég egy megállóból induló Varga Mihályt).
Már a pártfüggetlen, szerény civiladományokból szöszmötölő csúcselmék sem mondják meg, ki érdemel esélyt, ki nem.
Csak egy Bauer Tamás lógott fáradtan, tépetten egy négyoldalú farostlemez-tákolmányról, a másik három oldal tök üres volt, de annyira fájdalmasan, hogy még csak egy filctollas zsidózásra sem futotta az ilyen téren egyébként rendre szorgalmasnak bizonyuló pesti nép erejéből.
Fásultság? Levertség? Unalom? Félelem? Téged? Téged? Téged mi tart otthon? – dúdolom magamban a kampány legdinamikusabban bővülő slammerének szövegét. Ha Molnár Péter sem rázza föl az elégedetlen tömegeket, senki.
Akkor elmerülünk végleg a Homo Mutyistanicus-hordák végtelen viktatúrájában, mentehetlenül leputyinizálódva a balkanizáció perifériáján, fékek, ellensúlyok és európai demokratikus értékek nélkül, s mi ahelyett, hogy törnénk fölfelé, unatkozunk s hitvány madár gyanánt posvány iszapját szopva éldegélünk.
