Hitted volna? A szokványkérdés ma különös diadalutat jár be. Pletykálkodó asszonyok, pikáns részleteket adó-vevő urak kezdték hajdan így mondandójukat, hogy felcsigázzák az érdeklődést a legtöbbször ismerőseik privát szféráit érintő félinformáció, esetleg megalapozott hír iránt. Félrelépett, válik, kinevezték, leváltották, lottón nyert, vagy pókeren vesztett – csatárláncba fejlődve terjedt a bizalmas információ a refrénnel: hitted volna?
Néhány éve viszont, egyre fokozódó iramban rendezkedik be a költői kérdés a közéleti tartományban, ám hitetlenkedésnek vele kapcsolatban legalább annyira nincs itt helye, mint egykor a házastársi hálószobákban. Annyi mindennel írják le, foglalják össze, jellemzik terjedelmes tanulmányokban ezt a kurzust, pedig lényege két szóba tömöríthető: minden megtörténhet. Még a megszokás, a rutin és a hatásvadászat okán el-elhangzik az obligát kérdés, hogy „hitted volna?”, de már a beszélő maga is meg van győződve róla, hogy közönsége bólogatni fog.
Nincs rácsodálkozás, hogy „na, ne!” A társadalom rezignáltan fogadja be a vadabbnál vadabb történeteket – naponta találkozik ilyenekkel újságban, tévében, rádióban, portálokon. Tehát miközben a „hitted volna?” birodalma nőttön-nő, helyi értéke folyamatosan csökken, hiszen nem kell meggyőzni, magyarázni: hisszük. Pórusainkba ivódott a másutt skandalumnak tartott tett, eljárás, intézkedés, határozat, ami máskor dilettánsnak, tájékozatlannak, bunkónak tűnt, az ma bátorságnak álcázott, bevett gyakorlat – napról napra többen igyekeznek elsajátítani, utánozni.
