A hétfő délutáni szerkesztőségi értekezletről lemaradtam, mert postára kellett mennem átvenni a bankom által kiállított törlési engedélyt. Ezzel, november 23-án most már tényleg majdnem lezárult a hitelkiváltási ügyintézés. Június 28-án indult, vagyis ennek fényében mégis jobban illene az egész történetre az ügyintézés helyett a töketlenkedés kifejezés.
Már épp melegedni kezdett a Balaton, amikor némi számolgatás után elhatároztam: kiváltom életbiztosítással kombinált svájcifrank-hitelemet egy jó kis forinthitelre. Meggyőző volt, hogy mindent összevetve több mint 15 ezer forinttal kisebb havi törlesztő jött ki a matekolás végén. Arról azonban mind a hitelkiváltás nagyszerűségét hirdető jegybank, mind a megtakarítható forintokat aranykeretbe foglaló összehasonlító oldalak mélyen hallgattak, hogy ez hány feleslegesen eltöltött órát, megtett kilométert és halott agysejtet követel.
A problémát főleg az okozta, hogy a két bank által használt dokumentáció egészen más világban működik, amely két világ nehezen illeszthető össze. Így számos ügyben hetekig tartott a nyűglődés: az egyik pénzintézet által kiállított papír, amelyen természetesen egy betűt sem lehet módosítani, nem felelt meg a másik által befogadható papír követelményeinek. A megoldást egyik fél sem szorgalmazta. Hetek mentek el azzal, hogy az egyik bank egy pótlólagos utalásról – amelyet ő maga végzett el – külön igazolást kért, amely igazolást viszont a másik pénzintézet nem akart kiadni. Mert ők ilyet nem szoktak, és nem is értik, mire kell.
