Huszár Tibor A magyar szociológia története című, most megjelent munkájához a következő Bálint György-idézetet választotta mottónak. „A szegénység ellen apró-cseprő enyhítésekkel is lehet védekezni, de a rendetlenség ellen, amely a társadalmat áthatja, csak alapos átrendezés segít. A társadalom fejlődését mindig az vitte előre, hogy a szegények, akik tűrhetetlennek találták sorsukat, találkoztak olyan entellektüelekkel, akik tűrhetetlennek találták a rendetlenséget.”
No, igen, ha szegénység, akkor szociológia – ötlik eszünkbe ma is.
Bár a szociológiának tucatnyi ága van, a szóról mégis inkább a kiszolgáltatottakkal, az elnyomottakkal, a szegényekkel kapcsolatos és valamiféle meggyőződéses értelmezéssel megkoronázott adat- és ténytömeg jut az egyszerű halandó eszébe. Más társadalomtudományról, például a jeles közgazdaságtanról ez kevéssé mondható. És hogy kerülnek ide az entellektüelek? A szegénység, a szociológia és az entellektüelek, persze, három nagy témakör, de ez esetben egy sajátos találkozási pontról van szó.
Az entellektüel viszonylag ritkábban használt szó, ma inkább értelmiségi elitet vagy írástudókat mondunk helyette. Írástudókat, akiknek szokás felemlegetni hol a felelősségét, hol az árulását – legfőképpen persze ugyancsak maguk az írástudók által. Az egyetemi diplomát szerző értelmiségiek növekvő tengeréhez képest az írástudókat vagy értelmiségi elitet akkor emlegetjük, amikor a társadalom sorsáért a hatalommal is szembeszegülni kész gondolkodók kerülnek szóba. Nekik pedig nem a számosságuk az érdekes, hanem a krédójuk, az a fajta meggyőződéses hit, aminek fényében a rendetlenségről meg is látszik, hogy az rendetlenség, és az is, hogy az tűrhetetlen.
|
Hatalmi ellenszélben. Idén áprilisban a társadalomtudományi kar is a fennmaradásért tüntetett
Szabó Miklós / Népszabadság |
Az effajta embereknek pedig a XX. században kapóra jött a szociológia tudománya. A társadalmat, mióta világ a világ, az ember mindig vizslatta-vizsgálta, és tudományos tudása is volt róla régóta, de a szociológia tudománya, kidolgozott elvei által és mérő módszereivel, a tárgyszerűség mellett a tényszerűséget is szolgálni lett képes. Régebben csak kijelentették, hogy mit akar a nép, hogy mi az érdeke, milyen a hangulata. A szociológia tudománya azonban, és mellette a gyorsan kialakuló közvéleménykutatás, sajátos módszereket alkalmazva tényszerűen lett képes ezeket a kijelentéseket cáfolni vagy alátámasztani.
A társadalmi haladás hitében élők pedig kapva kaptak ezeken az elveken és adatokon – magán a szemléletmódon –, és nemcsak a szociológia bizonyíték jellegű adatai miatt, hanem a már említett, jövőformáló credójuk (alapvető elveik, hitvallásuk, fő elgondolásuk? – ahogy tetszik), a kiszolgáltatottság, a szegénység elfogadhatatlanságának és megváltozhatóságának a hite miatt is. Így esett, hogy a Huszár Tibor összeállította, ma már nem élő hazai szociológusok, szociográfusok arcképcsarnokában a bemutatott személyek jó része nem pusztán a közgondolkodást alakító tudós személyiség, hanem a társadalom jobbítása érdekében politikai szerepet is vállalt.
Így volt ez a nemzetiségi kérdéssel szembe néző Jászi Oszkártól a magyar falut újszerűen bemutató Erdei Ferencen keresztül a szociográfusként és közíróként is ragyogó Szabó Zoltánig. A szociológiának hatalmi ellenszélben kellett tudományos elismertségét kivívni. A közéleti vagy politikai szerepvállalás önmagában persze nem a valóság feltárása, nem tudományos érték.
Csak hát, mi is a tudományos érték, mik azok a kemény objektív tények?
Németh László írta, hogy: „Minden tudománynak megvan a maga lírai gyökérzete. Még a fizika és vegytan alapelgondolásaihoz is régen volt emberek szíve vére tapad. Csak egyik felükkel nyúlnak a valóságba, a másikkal első elgondolójuk életsorsa, élményei, tapasztalata felé mutatnak. A dolgok önmagukban megfoghatatlanok. Fogalmazni kell őket, s a fogalmazás menthetetlenül hozzáadja az embert a valósághoz.” Igaz, ezt egy írástudó mondta, aki ráadásul közéleti ember volt. Azok viszont, akiknek a változást igenlő szociológiai elméletek és adatok felforgatónak tűntek vagy nem tetszettek, persze mindig vitatták az elméletek és adatok érvényét, hitelességét. Mindenki csak a saját számait szereti – halljuk kutatói körökben manapság is.
A szociológia a XX. század második harmadában nagy karriert futott be. Tőlünk nyugatra a jóléti állam kialakításában és a szemléletünket, életvilágunkat átformáló 1968-as diáklázadásokban vagy az amerikai polgárjogi mozgalmakban és a vietnami háború elleni fellépésekben a szociológiai elméletek és adatok jelentős szerepet játszottak – képviselőik képesek voltak vívóállásba helyezkedni és pontokat szerezni. Kelet-Európában pedig a szabadság és egyenlőséghiányos állapotokkal szemben szóltak és szálltak szembe a szociológusi érvelések.
A tűrhetetlennek tekintett állapotok ellen adatokkal érvelők nyomán is terjedt a hit, hogy ha majd függetlenek leszünk, ha majd szabad piacgazdaság lesz, ha majd parlamentarizmus és jogállam lesz, akkor jobb világ lesz. Így tekintve a szociológia nagy és jó szerepet játszott. Mára azonban közéleti hamvassága megkopott. Ugyan miért is? Csak találgatok. Lett függetlenség, piacgazdaság, parlamentarizmus, a „hamajdok” úgy-ahogy teljesültek, a szociológia pedig bevett, rendes, intézményesült, akadémiai tudománnyá lett.
Csak valahogy az a fránya kredó lett oda.
Mert hiába szállítja üzemszerűen most is a szociológia a mai kiszolgáltatottakról, szegényekről az adatokat – és bizonyítja fenyegető növekedésüket –, hitek helyett a közélet terein ezek a fölmérések, föltárások csak politikai hitegetésekhez kapcsolódhatnak. Lehetséges lenne, hogy nem a szociológia elveiben vagy módszereiben keresendő az elszürkülés oka, hanem közéletünkben? No de ezzel arra a képtelenségre jutok, mintha ötven éve inkább lett volna bennünk hit a változtathatóságra, mint ma. Ezt nem akarom elhinni.
