Hipp és Hopp

A hajunk csak attól áll az égnek, hogy ez már az egymilliomodik ügy még az izgalmakat egyébként feltűnően szűk marokkal mérő múzeumi szférában is, amelyet pontosan így intéznek el. Hogy csak a Vajdahunyad váránál maradjunk. Tényleg kell egy újonnan felhúzott építészeti múzeum a Ligetbe, mint ahogy most a Baán-féle tervekben szerepel? Nem lehetne legalább megvitatni, hogy nem alkalmas-e erre a célra ez az épület, amelyet az isten (pontosabban: Alpár Ignác) is erre a célra teremtett? Miért annyira evidens, hogy a kortárs építészetnek pont itt kell megmutatnia, mit tud? Hátha elég erre az Új Nemzeti Galéria, a fotográfiai gyűjtemény, a zeneház, a Néprajzi Múzeum vagy éppen a tudásközpont. Jó, tudjuk, az unió pénzével nem kell spórolni, de nem lehetne legalább egy percre komolyan venni, hogy másnak is lehetnek megfontolandó érvei?

Mindennél többet mond el a mostanra kialakult helyzetről, hogy az Iparművészeti Múzeum főigazgatói pályázatára már nem is jelentkezett senki. Ha emlékeznek, az előző főigazgató azért mondott le, mert egyrészt kiszervezték alóla a kelet- ázsiai gyűjtőkörű Hopp Ferenc Múzeumot, másrészt mert bár éveken át hitegették, hogy megindulhat az életveszélyessé vált Lechner-főmű rekonstrukciója, a tervek kivitelezésére nem kapott egy fillért sem a költségvetéstől. Pár hét kellett csak, hogy bebizonyosodjék, mindez nem véletlen. A nemzeti együttműködés múzeumfelelőse, Baán László már elő is varázsolt a semmiből – hipp és hopp – egy „ázsiai művészeti központot”; ami meg az Üllői úton csonkán, felállványozva árválkodó szecessziós csodapalotát illeti, hát „majd áttekinti” a rekonstrukció terveit.

Ne tévedjünk, Lechner azért van akkora magyar brand, mint a pálinka. S bár kereken száz éve már, hogy meghalt, a pusztuló épületre döbbenten meredő turisták hadából látni, hogy sokan még csak el sem felejtették. Oltári pech, hogy annak idején ő pont nem a Városligetbe épített.