A gondosan kiválasztott fejőnő és a még óvatosabban jelölt akadémikus politikai teljesítménye körülbelül azonos volt a szocializmus T. Házában – reprezentálniuk kellett a hatalom népfrontos attitűdjét, cserébe némi kiváltságért, lobbierőért. Ennek megfelelően békésen zajlottak le a plenáris ülések, a fejőnő időnként fölvethette az állattenyésztés eredményeit és gondjait, a tudós dettó a magáét.
Felüdülés volt a rendszerváltást közvetlenül megelőző, majd az azt követő néhány év parlamentje. Addig szokatlan szócsaták, beszólások, nívós és nívótlan szónoki nekifutások élő műsorát nézte boldog-boldogtalan, mindent tudni akartunk, mindenről megvolt a véleményünk, de meg is lehetett ijedni azoktól a hangoktól, amelyek poraikból újraéledtek, sőt, tapsot arattak – mégsem gondolta az ember, hogy képesek megerősödni, alaptónussá válni.
Azt sem gondoltuk volna, hogy egy sokrétű képességet, tudást és érettséget megkövetelő plurális parlamentben ismét otthonra lel a gondolatnélküliség, a szolgalelkűség megannyi automatizmusa, egymás alulmúlásában sokkalta nagyobb lesz a verseny, mint respektálható szereplésben. Ha ilyen a demokrácia csúcsszerve, ezt jelenti a parlamentarizmus, akkor tényleg az egyetlen vívmány, hogy van már őrsége meg háznagya.
