Azt mondják, II. Erzsébet neve nem lesz korszakjelző, mint felséges ükanyjáé, akit éppen most taszít le a statisztikák képzeletbeli trónjáról. Viktória, aki 23 226 napot, 16 órát és 23 percet uralkodott, nevét adta a brit XIX. század kétharmadának. Bár az utókor szelektív memóriája a „Victorian” jelző alá ma már elsősorban egy böszmeségre hajlamos építészeti stílust és olyan túlkapásokat sorol, mint a kihívó zongoralábak szende becsomagolása, a viktoriánus korszak a szigetország tagadhatatlan virágkora volt. Ez volt a világhódító, a megállíthatatlan technikai fejlődésből profitáló Anglia ideje; a kor, amely ott megkérdőjelezhetetlenné csiszolta a parlamenti demokrácia játékszabályait, és amelyben több évtizedes politikai küzdelem alapozta meg a munkásság és a nők jogegyenlőségét.
Az „Elizabethan” korszak ehhez a diadalmenethez képest rozoga hullámvasút. A háborúban győztes, gazdaságilag mégis tönkrement, befolyási övezetét elvesztő Anglia Erzsébet uralkodása alatt látott mindent és annak az ellenkezőjét is. Az állami tulajdon kiterjesztését, majd a privatizációt Margaret Thatcher kormányzása alatt, a Tony Blair-féle liberális újbaloldali kísérletet, majd az újkonzervatívok Európa-ügyi tanácstalankodását.
Látta, hogy szertefoszlik a gyarmatbirodalom, és megérte, hogy kis híján még Skócia is otthagyja a „Nagy”-nak tudott Britanniát. Megismerte a munkanélküliséget, a rossz egészségügyi ellátást. A „néplélek” mint olyan a viktoriánus korral párhuzamos európai kultúrák találmánya. Ám ha van ilyen, akkor az angol néplélek egy különlegesen egészséges valami. Évszázadok óta olyan tulajdonságokat azonosít vele a világ, mint a hazaszeretet, nyitottság, fair play, higgadtság… És az, hogy ez a nemzetkarakterológiai közhely még a mára, a XXI. századra is szinte sérülés nélkül átmentődött, igen jelentős részben az immár rekorder, mert 23 227. napja uralkodó II. Erzsébetnek köszönhető.
