Mert, noha igaz, hogy nem tudták megérinteni az ellenzék által rajzolt víziók a közönség lelkét, és jobban akartak hinni a hagymázas álmoknak, mégsem a közös lelki kifestőkönyv színtelensége miatt maradtak alul.
Azok, akik a 80-as években még maguk akarták alakítani az életüket, és két kezükkel, eszükkel, egymás iránti szolidaritásukkal fogtak bele a vállalkozásba, a kalákás házépítésbe, költöztek a városba, kollégiumi szobákból, kollégiumi könyvtár polcairól szerzett könyvekből keltek versenyre a polgári lakások faltól falig érő könyvespolcairól betűfaló társaikkal, már nem is emlékeznek, milyen érzés szabadnak, önállónak, felelősnek lenni. Felelősségük kimerült abban, hogy „papírt adtak” a szemük fénye kezébe, vagy belenyugodtak, hogy nekik magukra hagyottan kell leélniük életüket, mert gyerekük nem itthon, hanem külföldön találja meg a szerencséjét.
Azok, akiknek nem parancsolt se ember, se Isten, akik a gyerekeik megkeresztelését legfeljebb mint a rendszerrel szembeni hetyke ellenállás csínyét élték át, most ájtatos képpel vetik magukra a keresztet. Azok, akik a farmer, a hosszú haj, a beatzene háromszögeléséből állították fel a szabad és önálló élet nyomjelző karóit, most legfeljebb a szappanoperákból tájékozódva mondanak véleményt, mi férhet bele a tolerancia vagy az életformabeli sokszínűség kereteibe. A világ megváltoztatásának családon belüli konfliktusát már nem élhetik át, hiszen meghozták a legnagyobb áldozatot: gyerekeik jobb jövője, jobb léte érdekében lemondtak a gyerekekről, az unokákról.
A statisztikai hivatal szerint külföldön élő 350 ezer fiatal, aki képzettebb, mint a hazai átlag, aki vélhetőleg gyakorlatiasabb és leginkább világlátottabb, nem is kérdezte meg a választások idején anyjától, apjától: „elment az eszed, hogy bólogatsz arra, hogy teljesen kiraboljanak?”.
A külföldön élők itthon maradt társa: felesége, férje, barátnője, barátja nem a szavazófülke magányában akarta a szabadság utolsó egy négyzetméterét még utoljára felhasználva feltartóztatni a mindenét elrabló, felprédáló maffiát. Ő már a Mayflower képzeletbeli utasa, akinek már csak egy gondja van, mikor szállhat ő is fel a szabad világba repítő hajó mai mására, és lehet a „népek hazája: nagyvilág” bátor polgára. Aki pedig az unoka arcát, az unoka hangját kizárólag a Skype-ról ismeri, annak kisebb gondja is nagyobb annál, hogy a szavazófülke magányában belegondoljon: még mit vehet el tőle a maffiaállam.
Ha csak 350 ezren vannak tartósan külföldön, ők is a biztosan szavazó 5,5 milliónyi polgár 6 százaléka, ha társukat és szüleiket is számoljuk, akkor már milliós számot kapunk, akiknek a szavazástól, a választástól való távolmaradása már 15 százalék körüli lehet. Ha valaki pedig már nem hisz abban, hogy megfordíthatja a világ kerekét, ha valakit már nem érdekel, hogy merre fordul itthon a világ, akkor az is erősnek látszik, aki csak agresszív, aki csak azzal fitogtatja erejét, hogy bármit elvehet a béketűrőtől vagy a gyengébbtől. „Einstand” idején csak a nagy erejű vörösingesekkel érdemes együtt golyózni.
Aki harminc éve még nem hagyott beleszólást saját életének az alakításába, aki harminc éve még nem zsidózott, nem cigányozott, nem buzizott, aki akkor másnak akart tűnni, mint a szülei; most legfeljebb hallgat, ha főnökei félrészegen a lányokat hágó fehérvári huszárok nótáját ordítják. Közel a hatvanhoz, közel a hetvenhez egyre több családban hangzik fel a Kossuth-nóta: „…mindnyájunknak el kell menni”.
Lehet, hogy elég lett volna a Nemzeti dal egyetlen sora a kint meg az otthon maradottaknak: „Hí a haza!”
A szerző közgazdász
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
