Magyarországon hetven éve ért véget az utolsó háború. Európa központi részén 1945. május 9. óta béke van. Nem biztos, hogy kellőképpen tudjuk ezt becsülni – pedig nagyon közel volt hozzánk a délszláv háború, és a televízió meg az internet ma is mindennap közel hozza a Szíriában vagy az Iszlám Állam területén dúló, közvetlen népirtással vegyített harcokat. Lehet sok kritikus gondolatunk az egyesült Európáról, ám a legfőbb rosszat, a történelemben korábban egy-két emberöltőként megtapasztalt nagy európai háborút távol tartotta tőlünk.
Talán az is szerepet játszott ebben, hogy a múlt század két nagy kontinentális méretű fegyveres összecsapása világégéssé eszkalálódott. Hogy olyan tömegpusztító fegyverek jöttek létre, amelyek nemcsak a vesztes oldalt, hanem a teljes földi életet képesek elpusztítani. Hogy a második világháborúban a győztes oldalon harcoló, a győzelemért iszonyatos emberáldozatot hozó kommunista diktatúra puszta léte, egy egyenlőbb társadalom lehetőségének hosszú ideig fennálló ígérete szelídítette a tőke uralmát, mérsékelte a kizsákmányolást – a nyugati világban. A történelem leginkább élhető társadalmait hozta létre a kereszténydemokrácia és a szociáldemokrácia váltógazdasága.
Nekünk, magyaroknak is békét, vitatható, de mégiscsak lezajlott modernizációt, az alsó osztályoknak sohasem tapasztalt felemelkedést, szerény jólétet hozott az eltelt hét évtized. Ahogyan a világ tanult a második világháborúból – míg fontos dolgokat el nem felejtett –, úgy Magyarország is tanult a Horthy-korszak, majd a Rákosi-diktatúra és az 1956-os felkelés tanulságaiból. Ma már ezek a tanulságok is kezdenek a feledés homályába merülni. Hadd utaljak a 70. évforduló kapcsán készült, e lapszámban megjelenő riportunkra: az első magyar településként felszabadult Battonya körül 1944. szeptember 23-án csupa nagybirtok volt.
