Helyfoglaló

Nemigen telik neki buszjegyre.

A lépfenét ott egye a fene, szárnyasba amúgy se üt, még ha Poroszló legfeljebb parasztköpésnyire van csak Tiszafüredtől, akkor se. A lappangási idő már lejárt, átmeneti álmatlanságaim oka így inkább a szuperhold lehetett, kakasom garantáltan anthraxtalan.

Szép kezdés ez egy sorozatnak, aminek legalább tizennégy címe volt, mielőtt lett ez a mostani. A lovas. Kétfejű verebes penzumtársam a hallatán előbb röhögve annyit mondott, hogy inkább kanca az – amivel vélhetően e sorok írójára célzott eléggé el nem ítélhető szexizmussal –, majd megengedően hozzátette: ha egy részeges indiánnak nevet kéne adnia, elsőként ez jutna az eszébe.

Tüzes Ló.

Dakota közmondások nem lesznek, azt megígérem.

Voltak más címek. Barátaimat kínoztam békés vacsorán egy novaji mediterrán parasztház teraszán, találjunk ki valami nagyon ütőset. Mert nekem egészen addig a „Szabad szappan” volt a favoritom, jól meg is magyaráztam, hogy ez a „szabad péntek, szabad szombat, szabad szappanozni” tömör egyvelege, ráadásul teli van áthallással, a szappanon például el lehet csúszni, de tisztára is lehet vele mosdatni valakit, ilyen írások lesznek itt, kis ügyek, kis stiklik, szomorkás szappanbuborékok, szépen csillognak, de ha ráfújunk, kipukkadnak, s nedves kis nyomaik jó darabig ott maradnak még a padlón. Mondták, hogy ez túl bonyolult.

„A Tejút széle” – vetette fel valaki, mire Béla közölte, hogy nem lehet az univerzummal lacafacázni. Jó, akkor legyen „Béla mondta” – replikált a nő, aki egész délután palacsintatésztába forgatott zsályaleveleket sütött, s ettől a tevékenységtől túlságosan ellazult. Volt még füge, árokpart, kaktusz, tüske, elefántpuszi, fotel és még nagyon sok furcsa szó. Míg végül lett ez, amelyre már odavágnánk a pezsgőt, ha volna hajónk, de csak egy kis facsónakunk van, úgy meg elég snassz.