Megtanultak mindent megenni.
A szemétben talált kenyérre erdőben szedett gombát pirított az anyjuk, a zöldségesbolt előtti ládákból kihalászott lottyadt paradicsomból, megbarnult paprikákból, félig elszáradt hagymákból pedig olyan lecsót főzött, hogy abba még a tanácselnök is szélesen villázott bele, amikor bajos ügyek miatt náluk járt. Bajos ügyek Picu apja miatt voltak, hisz hol fa lopódott el télire a gyerekeknek, hol meg tök került valahogy a házba a téeszföldekről, s úgy volt helyes, ha ilyenkor a falu vezetője önnön tekintélyével jelöli ki a határpontokat a még megengedhető és a már nem tűrhető között. Az egyensúllyal akkoriban sosem volt gond, ha túlbillent volna a sötét oldal ereje, mindig akadt egy kis javítani- vagy takarítanivaló a községházán, amivel a családfő a mérleg pozitív oldala felé billenthette tetteit.
Élni és élni hagyni. Ez a négy szó tartotta össze a falut.
Tudta ezt a nagyapám is, aki pálinkafőzdét működtetett akkoriban, s mindig kellett, aki figyelje a tüzet, nézze,mikor válik el a réz eleje a többitől, ügyeljen rá, nem hoznak-e penészes cefrét azok, akik csára-búra dobálják a rothadt gyümölcsöt a hordóba, nem vágnak ki csumát, nem kapirgálják le a körtéről a rászáradt sarat, s nem vágják apróbb darabokba a birset, hogy kijöjjenek kemény rostjaiból az igazi ízek.
Ide vette maga mellé Picut, s a pálinkafőzde melegénél megszelídült a vad ember is. Jött, ha kellett, s akkor is, ha nem. Órákig üldögéltek egymás mellett hajnalig, szót se szólva, csak nézve, hogyan csöppennek le a cseppek az üstre szerelt csapról csendesen. Néha hozott lecsót, megtanulta a készítését az anyjától, s olyankor ketten ettek a kis piros lábasból, komótosan tunkolva az édes, sűrű paradicsomot meg az éppen roppanósra hagyott paprikát. Kolbász ebbe sose került, nem is hiányolta egyikük sem, kolbászos lecsót egyenek azok, akik másképp nem tudnak ízt csiholni az ételbe.
Mikor meghalt a nagyapám, Picu eltűnt. Hetekig nem látta senki, vagy ha mégis, akkor távolról, az erdőben, mintha gombáért hajolt volna, vagy dércsípte kökényt gyűjtögetne a túrt utak szélén, de hogy valóban ő volt, arra megesküdni senki nem mert.
Egyszer aztán ott állt a kapuban, szálkásan, szikáran, kopott öltönyben, egy hegedűvel a kezében. Nagyanyám csodálkozva csapta össze kenyérsütéstől lisztes tenyerét, mert Picut még soha, senki nem látta hegedülni.
Fájdalmas siratót húzott, arcán elmélyültek a ráncok, horgas orrán kitágultak a cimpák. Csukott szemmel játszott, csak sejteni lehetett, hogy világ elől elzárt szemeiben tovább lobog a nyugtalan tűz.
