Az említett időszakban mindössze egyszer (2012, Videoton) sikerült a csoportkörig eljutnunk az Európa Ligában. Az elit zónában, a Bajnokok Ligájában ennek akár csak a megközelítése is az álmok világába tartozik. Csűrhetjük-csavarhatjuk, de ha azt mondjuk, hogy egy helyben topogunk a hátsó udvarban, akkor még hízelgően írtuk le a helyzetet.
Vajon minek köszönhetik a környező országok, hogy a nyomukba sem érünk, hogy csak a hátukat látjuk, és azt is távolról? Tán valaminő stadionépítési láznak? Akadémiázásnak? A költségvetés ellenőrizhetetlen megcsapolásának, valaminő taoféleségnek? Netán a tájfunerősségű kormányzati hátszélnek? Esetleg a futball támogatása révén remélt ideiglenes menlevelek kiosztásának? Avagy a politikailag is ösztönzött-font szponzorációs hálónak?
Ha már a kérdéseknél tartunk, el tudják képzelni, hogy ilyen nemzetközi eredményességet felmutató, a bajnoki mérkőzéseken a háromezres átlagos nézőszámot sem elérő, minden évben masszív, többmilliárdos veszteséget termelő honi álprofi labdarúgásban lehet olyan játékos, aki havi nettó húszmilliós juttatásra számíthat? Ne hördüljenek fel, nem (csak) a klubszerződés papírján szereplő keresetről beszélek. Persze könnyen véget lehetne vetni a mende-mondáknak, ha az illetékesek kibontanák az igazság néhány részletét, például név nélkül nyilvánosságra hoznák a futballból, a futball révén náluk keletkező legmagasabb jövedelmeket.
Legyünk tárgyilagosak. Az utóbbi időben azért történtek örömöt kiváltó események is a magyar labdarúgás háza táján. Válogatottunk majd fél évszázad után ismét Európa-bajnokságon mutatkozhatott be, ahol az árnyékát majdnem átlépve tisztesen helytállt. Csoportelsőként mehettünk tovább, közel jártunk a későbbi győztes, Portugália megleckéztetéséhez. A kellemes utóízt az sem változtatta meg, hogy a legnagyobb gólkülönbségű vereséget is mi szenvedtük el Belgium ellen. Igaz, a válogatottunk esetében kétségtelen előrelépéshez Németországban szocializálódott-képzett szakemberek segítségére szorultunk. Miként a szövetségben, jó néhány klubunkban, az utánpótlás korosztályokban is ezt a megoldást látják célravezetőnek. Meggyőződésem, hogy ez hasznos lesz a jórészt – tisztelet a kevés kivételnek – belterjes, mindig a külső tényezőket okoló hazai szakembergárda felvillanyozására. Óhatatlanul jön azonban az újabb kérdés: mi zajlik nálunk edzőképzés címén? Ehhez csak egy adalék: évtizedek óta nem olvashatjuk magyar edző nevét nemcsak a kontinens élmezőnyéhez tartozó együtteseknél, hanem egyáltalán bármilyen európai első osztályú csapatnál. Dárdai Pál lenne az egyetlen kivétel, de hát ő is Németországban szocializálódott szakember. Soroljam a szomszédok edzőlistáját? Ennek fényében nagy luxus, mondhatni, ablakon kidobott pénz az MLSZ által kibocsátott több mint száz prolicences „diploma", amelynek tandíja ma már meghaladja a másfél millió forintot. Igaz, érettségi sem kell feltétlenül hozzá...
Üdvözölendő, hogy országszerte nagy számban épülnek pályák, rohamléptekben javul futballunk infrastruktúrája, több figyelem és pénz jut a labdarúgás tömegbázisának szélesítésére, az utánpótlásra. A kihívást, a sürgős teendőket itt a hatékonyság számonkérése, a társadalmilag elfogadott mérték eltalálása, a torz belső arányok radikális megváltoztatása jelenthetné.
