Bár a magyar kormány a kerítésemelés első pillanatától cáfolni próbálta ezt, ma már nehéz azt mondani, hogy a menekültválság nem függ össze az unión belüli mozgásszabadsággal. Inkább az látszik bebizonyosodni, amit a magyar kerítés avatása idején csak a hivatalból pesszimista ellenzék emlegetett: ha lehetséges a leírt szabályok ellenére újjáépíteni a határokat, akkor azokat mindenki a saját belpolitikai céljaira fogja használni, mindig azok ellen, akik éppen a leginkább zavarják az otthoni közvéleményt.
Igaz ugyan, hogy a vendégmunkások szociális juttatásainak nagy-britanniai megkurtítása (ami követőkre találhat Németországban és Ausztriában) egyelőre inkább csak a népnek szóló előadás, a változás iránya azonban mégiscsak az, hogy a jövőben meredekebb akadályokat megmászva és kevesebb pénzért tudnak munkát vállalni a magyarok (lengyelek, románok stb.) odakint, bármennyire ellentétes is ez az EU alapértékeivel. Azt a prognózist is megkockáztathatjuk, hogy néhány év múlva – megint – egy olyan Európában fogunk élni, ahol a be- és a kilépő határforgalmat ellenőrzik házmesterlelkű kelet-európai politikusok legnagyobb örömére.
„Meggyőződésünk, hogy minden olyan politikai törekvés, amely a szabadság korlátozása mellett kecsegtet a jólét hamis illúziójával, csak hazugságra épülhet" – nem mi mondtuk, a Fidesz választási programjában olvastuk. Most mégsem a magyar kormánypártot, hanem elsősorban az uniós döntéshozókat szembesítenénk vele: gondolják meg, megéri-e önzésre, egymás átverésére és a legszimplább populizmusra cserélni az európai álmot.
