Tanács István a Népszabadság augusztus 16–17-i számában azon tűnődik, mi a különbség az egyes, magukat baloldalinak tartó pártok között. Szerintem nincs semmi különbség. Nincs három párt, csak egy. Mert a pártot nem a vezetőik ambíciói, hanem a követőik határozzák meg, és e tekintetben a demokratikus baloldal nagyjából egységes táborként viselkedik. Emlékezzünk azokra az évekre, amikor az MSZP – létszámfölényére hivatkozva – újra és újra főpolgármester-jelöltet szeretett volna állítani Demszky Gáborral szemben, pedig még a szocialista választók is egyként az SZDSZ-es politikusra szavaztak. Amikor Gyurcsány kivált az MSZP-ből, még sokáig úgy tekintettek rá, mint a szocialisták egyik vezetőjére. Bajnai Gordont is ehhez az egységes baloldali táborhoz sorolták, és ilyenként támogatták vagy utasították el. Schmuck Andorban is az egységes tábor egyik vezetőjeként bíztak, míg végül külön utas politikájával egyedül maradt. (A fenti logika alapján a jobboldalon is egy párt van valójában, csak ott egyelőre hangosabbak a különbségek a jobbközép és a szélsőjobb között. Nézetem szerint itt is csak alkudozásról van szó. Végeredményben igaz az a jelszó, hogy „egy a tábor, egy a zászló”. A KDNP-ről pedig nem is kell beszélnünk, az már csak lexikontéma.)
A demokratikus tábor legnagyobb dilemmája nem a három párt összefogása vagy külön politizálása, hanem az, hogy befogadja-e a demokratikus jobboldalt, például Bokros Lajos mozgalmát. Az én véleményem az, hogy be kell fogadnia, hiszen akkor világosabbá válnak a frontvonalak a demokrácia és az antidemokratikus uralom között.
A fordulathoz szakítani kell a „párt” olyan, hagyományos definíciójával, amely szerint az egy személy körüli csoportosulás, vagyis felülről szerveződő és felülről kiépített képződmény. Az MSZP, az Együtt–PM és a DK akkor léphet egyről a kettőre, ha felismeri az alulról építkezés szükségszerűségét, és ebben az értelemben hátrább lépnek a jelenlegi vezéregyéniségek. Lehetséges, hogy a mai pártvezetők között megoldhatatlan
