És valójában mindkét elitrész azon a véleményen van, hogy a magyar társadalomtól nem várható semmi jó, ebben a társadalomban megbízni, ennek a társadalomnak az értelmét meggyőzni, érzelmeit tartósan megtartani lehetetlen. A társadalom többsége viszont úgy érzi, hogy az elitek mindig tévútra, zsákutcába vezették őket, kizárólag magukkal, saját érdekeikkel törődnek, ezért úgy ahogy van, az egész elittől meg kellene szabadulni.
A jobboldali elit szerint e társadalom a szocializmusban és a rendszerváltásban a baloldalt támogatva elvesztette nemzeti érzéseit, magyarságtudatát, bárkinek eladná magát egy tál lencséért. A balliberális elit szerint e társadalomnak se demokratikus, se modernizációs, se európai polgári hagyományai, értékei nem voltak és nincsenek, ezért nem lehet tőle várni, hogy demokrata és nyugati legyen. De még se a jobboldali, se a baloldali elitek nem írták le saját történelmi traumájukat: hogyan és miért jutottunk ide? Az alul lévők szerint hangjuk nem hallatszik fel, véleményüket nem veszi senki figyelembe, egyszerre kívánnak több demokráciát és beleszólást, illetve, hogy mindenki hagyja őket békén a közügyekkel.
A kopernikuszi világból a ptolemaiosziba
Az a magyar társadalom és elitjei, amelyek az 1989-es rendszerváltás idején belátták, hogy kopernikuszi világban élnek, hogy nem köröttük forognak a világ eseményei, hanem ők forognak világeseményekkel, képesek voltak világtörténeti feladatok végrehajtására. Fokról fokra elitjeink visszatértek a ptolemaioszi világképhez, és ide vitték vissza a társadalom éppen felvilágosodó, felnyíló tömegeit is. Kölcsönösen visszavezették választói csoportjaikat a saját sérelmek, saját szűk világok világképébe. Megint körülöttünk forog a nap, és nem mi a nap körül.
Mindkét oldalnak megvan a maga katasztrófasorozata, amelyet belsővé tett, amelynek sérelmeit ápolja. A jobboldalnak az első világháború elvesztése, a baloldali forradalmak és a Trianon-trauma. Ehhez tevődik hozzá a rendszer összeomlása a II. világháborúban. Majd a szovjet megszállás és a rá következő több évtizedes szocializmus. A rendszerváltás első húsz évét is sokkok, összeomlások sorozataként élik meg, és sérelemtörténetként ábrázolják. Ilyen sokk az 1990. októberi taxisblokád, amikor a nemrég győztes, első rendszerváltó jobboldali kormány működése megbénul, ami végül az 1994-es jobboldali összeomláshoz vezetett. Majd jobboldali katasztrófa, a 2002-es, kokárdás nemzeti forradalom választási bukása, az elbukott 2004-es népszavazás a kettős állampolgárság ügyében, amelyet megerősített a 2006-os újabb választási vereség.
A baloldal katasztrófasorozata az 1914-es munkásszolidaritás megsemmisülésével, a világháborúba meneteléssel kezdődik. A baloldal sorsa évtizedekre megpecsételődött a háború és a két forradalom elvesztésével. Vereségként élte meg, hogy képtelennek bizonyult a rendszer, majd a háború elleni ellenállás megszervezésére a II. világháború idején. A baloldal egy része győzelemként, másik része vereségként fogta és fogja fel az 1948-as fordulatot, az 1956-os forradalmat, majd a Kádár-rendszert. Ugyanennyire megosztott a rendszerváltás kérdésében. A baloldal a 2006 őszétől húzódó történelmi időszakot egy folyamatos katasztrófasorozatként érzi és érti, amelyből nem tud magához térni.
Ezt a történeti lélektani bénító jelenséget már Bibó István leírta: „A baloldal ki nem mondott közmeggyőződésévé válik, hogy az ország többsége tudatosan és határozottan jobboldali. Valahogy olyanféleképpen, ahogyan a Tanácsköztársaság után az ellenforradalom huszonöt esztendeje alatt minden magyar úr szíve mélyén meg volt győződve, hogy az ország többsége kommunista, vagy ahogy még régebben, a szabadságharc után a dinasztia meg volt győződve, hogy az ország többsége radikális kossuthista; pedig mindkét esetben számukra csakugyan ijesztő és nem vitásan valóságos, de egyoldalú és félrevezető tapasztalatok okozta optikai csalódásról volt szó.”
Az egymást erősítő sérelmek és az egymás elleni dühök ahhoz a már ismert nemzeti érzelemhez vezetnek, hogy szenvedéseink kivételesek, amiért méltán érdemelnénk kivételes nemzetközi elbánást.
Hogyan is érthetnék a nyugatiak azt a keserűen ironikus mondatot, amit Czeslaw Milosz írt le: „A világ akkor is menne a maga útján, ha nem léteznének azok az országok, ahonnan mi jövünk.” Bibó: „Semmi sem terméketlenebb, mint magunknak ez az érdekességgel való felsallangozása, ez az »elátkozott királyfi« módjára való viselkedés, mely egyrészt a tehetetlenség önmagát ünneplő kihívója, másrészt a régi, Nagy-Magyarországra méretezett magyar és úri felsőbbrendűségi tudatnak egy kósza maradványa. E lelki beállítás számára mindig megrázkódtatást jelent, hogyha szembekerül azzal a ténnyel, hogy egy bizonyos távolságról nézve magyarnak lenni semmivel sem érdekesebb, mint mondjuk lettnek vagy albánnak.”
A „nincs alternatíva” halálos ítélete
Az a társadalom, amely a huszadik században már többször kereste, de nem találta az „elátkozott királyfi” politikusi modelljét, most váratlanul rátalált. Megtalálta a „mi” királyfinkat, aki az egész világnak megmutatja az „elátkozott ország” összes sérelmét, aki kiáll értünk. E királyfi éppoly kevéssé tudta és tudja kikerülni a hívei által vele szemben támasztott követelményeket, ahogy a hívek az általa támasztottakat. Nem okozhat csalódást, meg kell felelnie a várakozásoknak, hacsak nem akarja pozícióját, sőt életét veszélyeztetni. Minél erősebbé válik a követőire gyakorolt nyomás, annál erősebbé válik a hívek rá gyakorolt nyomása. Valójában politikai füvesember, gyógyító sámán. Egy olyan társadalmat gyógyít ráolvasással, amelyben a benne élők elviselhetetlennek érezték volna az életüket, ha szembesülnek önnön tehetetlenségükkel és bizonytalanságukkal. „A mágikus cselekedetek és mitikus hittételek balzsamként, gyógyírként hatnak, megvédik az embert a tudat élességétől, a sokkoló felismeréstől, hogy tehetetlenek a fizikai létüket és az életük értelmét egyaránt fenyegető történések sorával szemben” – írja Norbert Elias.
Mind az elit, mind a társadalom lemond arról, hogy saját egyéni vagy közösségi mozgását általánosként, az egészre vonatkoztassa. A jobboldal örömmel a királyfitól vár minden jót, a baloldal fogcsikorgatva tőle vár minden rosszat. Mintha mindenki belenyugodott volna abba, hogy a köznek egyetlen hatékony mozgatója, a sérelmek és haragok legügyesebb begyűjtője, a Rendszer ura lehet, akinek se személyesen a Rendszeren belül, se a Rendszernek magának nincs és nem is lehet alternatívája. A nincs alternatíva az a bűvös kifejezés, amely a nekirugaszkodásokat és a belenyugvásokat lezárja. A halálos ítélet nem a Rendszer és mozgatója, hanem a társadalom felett. 2010 óta valamennyi mozgolódás azzal végzi: győzhetett volna, győzhettünk volna, de lássuk be, nincs alternatíva.
Hol van a fordulópontja a bukásnak?
Ha a korrupciós botrányok hínárja végül lerántja Orbán Viktort és családját? Ha a társadalom számára világossá válik, hogy a fenntartható növekedés nem felfelé, a fejlett világ felé visz, hanem lefelé és kifelé Európából? Ha a társadalmi egyenlőtlenséget a középrétegek is elviselhetetlennek érzik? Ha a közszolgáltatások szintje az elviselhetőség szintje alá kerül? Ha külső és/vagy belső segítséggel eltakarítják az egész politikai elitet mint korrupt, hozzá nem értő, a társadalommal szinkronba kerülni és kormányzásképtelen elitet?
Hol a fordulópontja az emelkedésnek? Ha a társadalom nem marad magára, hogy elitek nélkül szülje meg az új világot? Ha a jobboldali és/vagy baloldali radikalizmusok, a káosz helyett a közép, új és régi, másként gondolkodó és tapasztalatokkal rendelkező erők megállapodása, békés átmenet kezdődik? Ha az Orbán-rendszer demokratikus ellenzéke akar, tud, mer kormányképes alternatívát állítani? Ha sikerül a politikainál szélesebb társadalmi, gazdasági, kulturális egyezséget kötni egy európai felzárkózás, a jogállam és demokrácia helyreállítása érdekében?
A nagy vizek zúgnak már
Egy halott országból akkor lesz élő haza,
ha magunkból csinálunk alternatívát.
„Az olyan témák, mint a bosszú, hazafiság, száműzetés, üldöztetés, fajgyűlölet, vallásos hit, lojalitás, vezérimádat hirtelen ismét elevenbevágóan valóságossá váltak” – mondja Orwell. Egyszerre világossá vált, hogy az országot és benne minket, a kontinenst és benne minket, sőt, a világot és benne minket elveszejthetik.
Babits Mihály írta a Politikában: „Martinuzziak kora jött újra. Összeszorított / fogak, keserű alkuvás, erdélyi ravaszság. / Már látom a csukott ajk s nyitott szem hőseit. /A régi fények égnek még előttünk, se fogyva, se lengve: / de lábunk óvatos, hogy el ne tiporjuk vetéseinket, / és szótlan, tartott, lélekzetfojtott lett bennünk a Hit. / Óh, vetéseink, gyenge kis magvaink, sarjadjatok fűvé / gyűljetek pázsittá, duzzadjatok bársonnyá, kezdjétek szőni / a reményszín szőnyeget a Nap sugárlábai alá! / Most harcol ő a Tél óriásaival. A gazda / vár, kinéz, kerítést csinál, öntöz. A nagy vizek / zúgnak már. Vigyázni kell. Vésszel és áldással jön a Láng.”
(Ez az írás a szerzőnek a közeljövőben a Helikon Kiadónál megjelenő Halott ország című könyvéből való.)
