Bevégeztetett a pontyoknak meg a karácsony előtti magyar népléleknek. December közepétől már csak úgy lehet halat venni a boltokban, ha előtte jól hókon csapták, elkábították, áramot vezettek bele, öngyilkosságba kergették. Mindegy is: élő halat boltból nem lehet kivinni, és punktum. Erről rendelkezett a Földművelésügyi Minisztérium, amely rendeletben szabta meg, hogy „eladni csak olyan kábítást követően szabad, amellyel biztosítható, hogy a hal az eszméletét nem nyeri vissza”.
Sőt, ettől kezdve a horgásztóból kifogott ficánkoló példányok sem szállíthatók haza nejlonzacskóban, mert őket is meg kell ütni, ott helyben, a tóparton. Halfronton nyitott tehát újabb ütközetet a kormány, pont(y) az ünnepek előtt. Ez nem vall túl erős társadalomismeretre. Ilyenkor a magyar ember már maga elé készítette a halászlé titkos receptjét, mely még az ükpapáé volt, s esténként azt böngészi lelkesen.
Kevésbé hagyománytisztelők Rick Stein-i magasságokban időznek a pinot noirban párolt süllő vagy a persillade-dal készült sült angolna receptúrája felett. Magyar embernek halra jár ilyenkor az agya, ennek rendeli alá az ünnepi készülődést és a fürdőszobát. Mert az is való ilyenkor, hogy három napig lavórban mosdik a család, mivel a kádban két megtermett ponty kergeti egymást. A vizet naponta váltják rajtuk, így mosva át az iszap valós vagy vélt ízét, így téve a halat még ízletesebbé, frissebbé.
