Jobboldali pozícióból kényelmesen ápolható a hálapénz kommunista eredetéről szóló legenda, de az ezzel kapcsolatos első ismert dokumentum 1755-ből származik, Mária Terézia egyik rendeletében áll: „Mind a közegészségügyi orvos, mind helyettese, betegség esetén térítésmentesen kötelesek gyógyítani a közegészségügyi bizottság tagjait, továbbá minden közegészségügyi hivatalnokot, és az őrszemélyzetet is. Nem tilos azonban olyan díjazást elfogadniuk, amelyet a betegség alatt vagy utána, a betegek önként és nagylelkűségből ajánlanak fel számukra.” Ez világos beszéd: a közfinanszírozott orvosok a kötelező ingyenes ellátásért hálapénzt fogadhattak el, sőt ezt akkor nemcsak a kezelés után, hanem annak folyamán is legálisan megtehették. A politikai közmegegyezés első állomása tehát a több mint 250 éves eredet elfogadása volna, ami talán nem okozna különösebb nehézséget.
Lényegesen nehezebb lesz megszabadulni a szegény és gazdag egészségügyre való kettészakadásnak elsősorban a baloldalon ápolt rémképétől. Németország eredeti, bismarcki modellje nem szegényekből és gazdagokból indult ki, hanem abból a szociális megfontolásból, hogy az emberek egy része képes a szabadpiacon is megfizetni az orvosok munkáját, a másik részének viszont, hogy ugyanezeket a szakmai szolgáltatásokat elérje, mesterséges piacot kellett teremteni. Ezen a szociális piacon a vásárló a társadalombiztosítás egészségbiztosítási ága. Mivel monopolhelyzetben van, elérheti, hogy a szabadpiachoz képest lényegesen olcsóbban vásárolja meg az orvosok munkáját, akik ezt elfogadták a kevesebb, de garantált bevétel ellenében. Mindez a beteg számára csupán annyi kellemetlenséget jelentett, hogy csak ahhoz az orvoshoz fordulhatott, akivel a biztosító szerződést kötött. A modell alapfilozófiája változatlan 1883 óta, tehát az orvosi szakmai szolgáltatásokat „szegényeknek és gazdagoknak” egyaránt biztosítják. A szabadpiacon viszont az orvos munkáját és a magasabb színvonalú kényelmi szolgáltatásokat egyensúlyi áron kell megfizetni. Ha elvonatkoztatunk az egészségügytől és a hozzá szívósan tapadó szociáldemagógiától, akkor látjuk, hogy ez a kettősség a mai Magyarországon is hétköznapi és elfogadott jelenség. Például Budapestről Debrecenbe „közönséges” MÁV-szolgáltatással, de intercityvonaton is utazhatunk, sőt az utóbbin még az I. és II. osztály között is választhatunk. Mindkét osztályon ugyanakkor érkezünk meg, de nem ugyanúgy utazunk és nem ugyanannyit fizetünk.
Hol van tehát a megoldás a hálapénzes rendszer ma lehetetlennek tűnő felszámolására? A kétségtelenül radikális választ egyszer már megadtuk az 1994–1998 közötti kormányzati ciklusban, szerencsénkre csak a fogászati ellátásban a Bokros-csomag kapcsán. Gyakorlatilag megszűnt a fogorvosi hálapénz, miután az ellátások túlnyomó többségét a 18 éves és a nyugdíjaskor közötti életszakaszban kihelyeztük a magánpiacra. Egy ilyen megoldás a többi orvosi szakmában minden politikai erő számára vállalhatatlan, de az alapötlet időnként mégis előkerül „a közfinanszírozott szolgáltatási csomag pontosabb meghatározása” felirattal. Nem véletlen, hogy az első és valószínűleg utolsó akcióra a 2006–2010 közötti ciklusban került sor. Akkor az ún. extrém sportokból származó sérülések ellátásának kizárásáról volt szó.
Ezek után az egyetlen megoldás a hálapénz felszámolására a legális magánpiac megteremtése és az illegális magánpraxis kivezetése a köztulajdonú, közfinanszírozott hálózatból. Aki nem közalkalmazotti fizetésért, hanem az üzleti szférában akar dolgozni, távozzon a közalkalmazotti rendszerből. Ehhez persze tisztességes jövedelmet biztosító keresletre van szükség a magánellátásban, ugyanis önmagában a vállalkozói alapon működő praxis nem megoldás, amint azt a háziorvosok helyzete is bizonyítja. Ahogyan a közszférában maradó szakellátó orvosokat, ugyanúgy a háziorvosokat is társadalmilag még elfogadható, magasabb jövedelemhez kell juttatni. Legális magánkeresletet csak úgy lehet teremteni, ha az olcsó orvosi munkára nem rászoruló jövedelemtulajdonosokat a társadalombiztosításból kihelyezzük a magánpiacra, ahol kötelező lesz magánbiztosítást kötniük a piaci áron elérhető szolgáltatásokra. Ehhez a klasszikus baloldali ideológia egyik legerősebb védőfalát kell áttörni, vagyis úgymond a gazdagokat „ki kell engedni” a jelenleg mindenkire nézve kötelező szolidáris egészségbiztosításból. A csaknem bizonyos felzúdulásra azt is válaszolhatnánk, hogy ez most is így működik a német biztosítási rendszerben, de a mai Magyarországon nem ez az igazi válasz. Hanem az, hogy ha semmi sem történik, akkor a magasabb jövedelemmel rendelkező betegek a többi gazdasági ágazathoz képest nevetséges hálapénzes összegekkel továbbra is szabadon fognak „shoppingolni” a rendszerben, elsősorban a velük egyébként szolidáris, kevésbé tehetős betegek rovására.
A szerző orvos
