Apósom fönnhagyja az otellót azon a pár kerti tőkén – inkább díszlugas – mindenszentekig, töményre cukrosodik benne a lé; késői szüret, így mondják a borászok, brutálisan édes mustot présel belőle.
De nem is marad mustnak egy tucat fürtnél több, mert közben megesszük, amit meghagynak a darazsak, madarak és penészgombák. Ahogy kiszállok a kocsiból, már nyúlok is a fürt felé, majdnem bele egy darázsba. Illetve kettőbe. Darázs, ilyenkor? Novemberben? Kirágták a bogyó héját valahogy, fürdenek az édes lében, de annyira le vannak már lassulva, hogy ki sem tudnak mászni belőle, nem tudnak elrepülni sem, mámorosan várják a halált.
Megyek végig vasárnap délelőtt a mindszenti főutcán az OTP-hez pénzért, igen, Mindszenten halloweenkor, a legigazibb bágyadt őszi napban, a közhelyhuszárok azt dalolják, hogy falun lelassul az idő, hát nem is megyek, hanem mellúszok szinte, mint egy nyugdíjas a hajnali Lukácsban, bokáig sárga platánlevélben, hogy teljes legyen a képzavar (és az avar rímet itt már ki sem merem játszani), a folyton hámló óriásfák alatt, az iskola előtt. Még a Pallaviciniek építették 1905-ben, ez volt a legnagyobb oktatási beruházás a faluban valaha, óvodát is építettek mellé, pont ugyanolyan épület, semmi különös, mintha egy módos parasztgazda nagyon nagy háza lenne, nincsenek díszek, csak éppen érvényes épület ma is, száztíz év után, és valószínűleg még száz év múlva is az lesz, az lehetne. Valahogy más volt a perspektíva akkor.
