Szvetlána Leonovna Toptátova apja örmény nemesi családból származott, Sztálin 1937-ben lövette agyon a mérnökembert. Ő anyjával hosszú éveket töltött kegyetlen kényszerlakhelyen, az elszenvedett egészségkárosodás miatt sosem lehetett gyereke. Tanult, európai hírű hangszálspecialista lett, és a 90-es évek derekán, moszkvai tudósító koromban ki-kivittem autóval a Moszkva melletti tömegsírhoz, ahol csak egy kereszt emlékeztetett a terror áldozataira.
A vallásos, akkor már hajlott korú asszony mindig megkérdezte, kint van-e még a húszévesen a Gellért-hegynél elesett öccse neve a Szabadság-szobor talapzatán. Mindig azt hazudtam neki, hogy igen, de lebuktam, mert halála előtt még egyszer összeszedte magát, eljött Budapestre és könnyes szemmel konstatálta, hogy a hősi halottak nevét leverték. A talapzat elülső oldalán még évekig olvasható volt az eltávolított kétnyelvű felirat lenyomata: „Örök hála a felszabadító szovjet hősöknek.”
Szvetlána Leonovna szentül meg volt róla győződve, hogy testvére Budapest és Magyarország felszabadításáért adta életét. A kommunista rendszer európai kultúrájú áldozataként – egyben a nyelvtudás, a nemzetközi kapcsolatok és a külföldi munkalehetőség ellenére az egész életét a Szovjetunióban leélt orosz hazafiként – pontosan tudta, hogy mi történt később Magyarországon. Tisztában volt 1948 és 1956 tragédiájával, ettől függetlenül gyászolta a mindebben vétlen srácot, aki egy idegen fővárosban lélegzett utoljára. Az ő fejében egy pillanatra sem kavarodott össze a felszabadulás és a kommunizmus, ezek közé csak errefelé szokás egyenlőségjelet tenni, itt is főleg a nyilasörökséget felvállaló szélsőjobboldalon, meg legfeljebb egyes, a 70-es, 80-as évek ellenállási romantikájába belemerevedett antikommunistáknál.
