Ha egy szélsőséges párt középre húz, akkor a közepet akarja a szélre húzni. Ennek nem örülhetnek azok, akik középen vannak, akik a demokráciát tartják demokráciának, és a történelmileg leginkább bevált gazdasági-politikai rendszert tartják leginkább beváltnak. Azt akarják fejleszteni és a változó világhoz adaptálni, a nyomorúság enyhítésére alkalmassá tenni, a szélen pedig azok vannak, akik ezt fel akarják rúgni a demokrácia és az emberi jogok normáival együtt, és a diktatúrát a demokráciánál demokratikusabb demokráciának hirdetik. Magyarországon négy évtizeden át működött olyan rendszer, mely egyszerre azonosította magát hivatalosan és következetesen diktatúrának is, demokráciának is – „proletárdiktatúrának” és „népi demokráciának”.
Láttuk, sokan benyalták ezt is. A jelenkor diktatúrái többségi és valóságos népakaratra, népérdekre, népi felfogásra hivatkoznak, autentikus népuralomként, tehát valódi demokráciaként jelenítik meg magukat, náci, kommunista, iszlám, nacionalista vagy populista alapon. Ez hosszabb távon még sosem volt jó a népnek, de sokakkal, sokszor, sok ideig el lehetett hitetni, hogy az lesz. A középre húzás az elhitetés eszköze. Azoknak, akik szeretnék, amit a felforgatók ígérnek, de félnek a felforgatástól, azt üzenik: mi majd úgy forgatjuk meg a világot, hogy nem forgatjuk fel.
A Jobbik középre húzásának nagy a tétje. A közvélemény-kutatások nagyon tartósan azt mutatják, hogy az orbánista szavazótábor valamivel kisebb, de legalábbis nem nagyobb, mint a nemorbánista, viszont a Fidesz–KDNP és a Jobbik szavazótábora együtt kb. kétszer akkora, mint a maradék. Ha a Jobbik szavazótábora az ellenzéket erősíti, van esély, ha nem, akkor nincs. Az a szavazótábor pedig csak akkor fogja erősíteni az ellenzéket, ha nem lesz a Jobbiké.
