Az eszmecserék a közterekről természetesek. Miután valamilyen elvontabb emlékezetet jelenítenek meg, nyilvánvalóan folyik vita róluk, üzeneteikről azokhoz, akik most ezt a teret használják. Gondolom, egy nemzedék múlva ezekből sem marad majd túl sok. De bármilyen nyilvános térben érvényes maradhat, hogy aki érvényesen elítélt háborús bűnös, ha tett is előtte értékelhetőt vagy hasznosat, ne álljon kőben, bronzban, de még hóemberként sem utcákon, sétatereken. De egyébként? Ha vannak létező kulturális csoportok, amelyek számára ezek a nevek fontos totemek? Létezzenek ma már szépen más-más utcasarkokon, de a városban mégis egymás mellett. Kurucok és labancok, negyvennyolcas magyarok és császárbarát nemzetiségiek, vörösök és fehérek, sőt „forradalmárok" és „ellenforradalmárok" is. Imádja mindenki a saját szentjeit! Ez egy átfogóbb nemzeti integritás program lehet.
Ez még inkább igaz egy köztemetőre. Élnek még a családtagok, hívek és ellenfelek. Ne akarjuk egy éppen aktuális részhangulat nevében még gondolatban sem esztétikailag összerendezni őket. Hiszen az ilyesmi kikerülhetetlenül valamilyen újraértelmezésükként jelenik majd meg. Mintha pontosítani kellene értékelésüket, amelyet egyszer már lezárt az egykori temetés vagy újratemetés. Amikor oda kerültek, ahova kerültek, különböző politikai alkuk részeként. (A magyarországi orosz és az oroszországi magyar sírok például egy nehezen kialkudott csomag részei.) Nem fogalmaznék meg véleményeket '56-os sírokról sem. Nem kezdenék vitát a munkásmozgalmi sírhelyekről vagy azokról, amelyeket valamikor annak neveztek. Vannak tévedések más sírfeliratokon? Vannak (például háborús bűnösök a sztálinizmus nemzeti áldozataiként megjelölve). Most már ezek is maradjanak ott, ahol vannak. Lenyomatai, ha akarom, emlékei a 90-es évek szellemi káoszának. Akár zavarják a bölcsész szemét, akár nem.
Ez az egész önmagában nem Fiumei úti kérdés. Minden városnak van reprezentatív köztemetője. De ha valamiről itt csak beszélni kezdünk, sokan a vidéki városokban majd azt hiszik, itt az ideje a tevőleges újrarendezésnek. Közben azért két dologtól őrizzen az Isten. Először attól, az újonnan temetőigazgatónak kinevezett nemzeti hivatal azt higgye, hogy frissen átirányított személyzetéhez és a kis pénzhez az Úr észt is adott, s nekilássanak akármilyen szuperideák nevében az átépítéshez. De ez meg a kisebb baj lenne. A friss közszoborvitákból látszik, hogy ilyenkor jókora botrányokkal ugyan, de még közbe lehetne lépni. Egy ilyen forgatókönyvnél sokkal rosszabbnak tartom a másikat. Azt, hogy bárki (egyáltalán nem gondolom, hogy ez épp most György Péter lenne) impressziókra vagy a „temetői szépészet" jelszavára hivatkozva nemzeti vitát kezdene a XX. századról. S hogy végül akár véletlenül, akár csak néhány helyen fizikailag megbontsunk, áthelyezzünk sírokat.
És egy záróbekezdés meg egy zárómondat a Salgótarjáni úti zsidó temetőről és a szomszédos Sorsok Házáról.
Természetesen a Salgótarjáni útiak is szerves részei voltak és maradnak a magyar társadalomnak, a magyar történelemnek. De ez nem jelenti az egységesítést. Közös keretek a gondozásban, esetleg az új hivatal logisztikai szintjén? Persze. De hát a zsidó temetők nem köztemetők, a sírok és emlékművek jogilag nem is a hitközségek, hanem a családok tulajdonai. Vannak háború utáni egyezmények, amelyek a teljesen elpusztult családok vagyonát úgy általában a zsidó hitközségekre ruházták át. De, gondolom, a tulajdonviszonyok amúgy zűrösek. A családok egy részének még talán valahol élnek a leszármazottai. S nem is kellene olyan nagy nyomozás, hogy gyorsan kiderüljenek esetleges személyi érdekeltségek.
S hogy kerül ide a Sorsok Háza, azon kívül, hogy itt áll a szomszédban? Egyelőre üresen, de hát ez az emlékezéspolitikai patt kell hogy emlékeztessen bennünket arra, mennyire messze vagyunk még egymástól ebben az országban a félmúlt fordulópontjainak értékelésénél. S hogy közben megszületett a legtehetségesebb épület, amivel Kelet-Európában a holokausztot meg akartuk más nemzedékek számára őrizni? Igen. Persze, véletlenül így alakult. De engem ez is csak arra emlékeztet, hogy az ilyen vitákban végül is mennyire nincs köze egymáshoz esztétikának
és etikának.
