Megvetettük a fegyvert, s amikor őrségben egy-két katonatárs dobbantott a kerítésen át takarodó után, meg sem rezzent vállunkon a Kalasnyikov. Az egész sorkatonaság csak sunnyogásra és semmittevésre tanított, most aztán megnézhetjük magunkat, ha majd lőni kell, megvédeni a családunkat, vagy csak őrséget állni a kapuban, mint apánk ötvenhatban. Nem nézünk már meg minden menekültriportot, fogy az érdeklődésünk, kezdenek összemosódni a szerencsétlenek arcai, viszont egyre mélyebb az érzés, hogy most már valami lesz.
Előbb csak egy lövés, majd kettő, aztán már nincs megállás, s mi ott állunk értetlenül az események kellős közepében; vajon lesz-e erőnk embernek maradni? Ha így vesszük, már most is háborús helyzet van. A kormány hadifogolyként bánik a menekültekkel, mellesleg nem sokkal bánik különbül a saját nyomorultjaival sem.
Bűntudatunk van. Itt jön a lányunk a hathetes fiával a karján, s még egyszer sem mondtuk neki, hogy vegyen sót, kristálycukrot, babot, lencsét, sárgaborsót, a lesütött hús pedig zsírral takarva hónapokig eláll a bödönben; de hiszen épp emiatt nevettük ki anyánkat is annak idején: hogy mindig bespájzol, továbbá, hogy a pince mindig elő volt készítve leköltözésre, ha megint úgy adódik.
De a lányunk lakótelepen él, pincéjük sincs, ha lőnek, maximum a kutyakozmetikára szaladhatnak, egy ilyen lakótelepen egyébként sem tudja senki, hogyan kell ellenni áram, víz és fűtés nélkül, hogyan kell az utcán a puszta földön aludni; a magyar lakosság már rég belepusztult volna abba, amit egy szíriai vagy afgán menekült család végigcsinál.
A háború szelét érezzük már jó ideje, pedig még nem is lőttek. Még nem áll a határon a honvédség lőparanccsal, még nincs rendkívüli állapot, még csak elvétve masíroznak szabadcsapatok, mégis egyre inkább szüleink reflexeit érezzük ébredezni magunkban. Vén fejjel érjük meg, hogy semmi jó nem várható se kormánytól, se semmilyen szervezettől, miképpen Európa és Amerika sem fogódzó már. Rég elillant minden illúzió; Magyarország legnagyobb ellensége Magyarország, s alighanem le fogja győzni.
De hogy némi időt nyerjünk, a pincérlány már hozza a pizzákat, sonkásat, mozzarellásat meg Pepe kapitány kedvencét, jó szalonnásat. Az iménti társunk az asztalok között áll kellő terpeszben, kezében képzeletbeli Kalasnyikov, kissé előredőlve, akkurátusan céloz. Feltehetően talál is, mert pillanat múltán szigorú, de elégedett arccal néz végig a terasz társaságán.
A szerző az Élet és Irodalom munkatársa
