Azt magam sem gondoltam, hogy tízezrek vonulnak majd a Kossuth térre tiltakozásul a miniszterelnök sajtósának a szó szoros értelmében gyomorba vágó kommunikációs technikája miatt, de azért nagyobb balhéra számítottam, mint amekkora kikerekedett az ügyből. Merthogy semmiféle balhé nem lett belőle. Azt sem gondoltam, hogy L. Simon László pártállami időket idéző beszólása a Hír TV munkatársának, hogy nehéz lesz az élet a Hír TV-nél, ha ilyeneket kérdez (tudniillik, hogy mikor készül el végre az ünnepélyesen már kétszer is átadott Várkert Bazár), a Miniszterelnökség államtitkárának bukásához vezet. Nevét adta a reklámadóhoz, mozdíthatatlan.
Legalább valamelyik főnöke nyilvánosan rápiríthatott volna a látszat kedvéért. De nem. És persze az ellenzék sem szólította fel lemondásra L. Simont, sem a miniszterelnököt arra, hogy rúgja ki. A Blikk újságírójának a telefonját karhatalmilag lefoglaló katonai ügyészség akciója sem érte el a legfőbb ügyészt máskor naponta lemondásra felszólító ellenzék ingerküszöbét.
Az újságíró-szövetségek határozott hallgatása pedig már szinte önmagáért beszél. Meglehet, addig léteznek, amíg hallgatnak, de ha állandóan csak hallgatnak, egy idő után olyan lesz, mintha nem is léteznének.
