Ám az a gondolat, hogy egyáltalán nem biztos a Fidesz 2018-as győzelme; hogy a kormány betonszilárdságúnak hitt rendszere igencsak labilis, az utóbbi két hétben vált mindenki számára világossá. Ez a döntő, lélektani következménye az utóbbi hetek eseményeinek. Ráadásul ezt a következményt nem lehet meg nem történtté tenni. Hiába visszakozik a kormány az internetadó ügyében, hiába igyekszik majd kommunikációs megoldásokkal elterelni a figyelmet a kitiltásokról és a korrupcióról – a legyőzhetetlenségbe vetett hitet csak egyszer lehet elveszíteni.
 |
| Tóth Csaba |
Ebből a szempontból lehet 2014 októberét a nyolc évvel korábbi októberrel párhuzamba állítani. 2006 októberében a tévészékház ostroma, majd október 23-a összecsapásai nem buktatták meg a Gyurcsány-kormányt. Ám világossá tették, hogy a kormány komoly bajban van; hogy a fél évvel azelőtt nagy többséggel újraválasztott miniszterelnök hatalma ingatag. A szocialista–szabad demokrata koalíció számára innen nem volt visszaút; 2006 októbere a lassú agónia kezdetét jelentette.
Bár a résztvevők számára minden „új helyzet” – az egészségügyi reform,majd a koalíciós szakítás, majd Bajnai Gordon miniszterelnöksége – „új kezdetet” jelentett, utólag nyilvánvaló, hogy a kezdeti, a 2006-os sokkon nem sikerült túllépni. A mostani kormány erősebb, rutinosabb, profibb és – kommunikációs szempontból – gátlástalanabb, mint nyolc évvel korábbi elődje. Ám az egymást érő és egymást erősítő csapások hatására a rendszer belső ellentmondásai egy pillanat alatt felszínre törhetnek, ami pánikszerű és irracionális reakciókhoz vezet.
Vida Ildikó ámokfutása, a békemenet folyamatos lebegtetése, majd lefújása, a miniszterelnök különös svájci utazása és mindeközben az amerikai szövetséggel kapcsolatos ellentmondásos nyilatkozatok egy zavarodott, irányt vesztett kormány képét idézték október végén. Kis magyar paradoxon, hogy a kormány leglelkesebb hívei és legádázabb ellenfelei egy dologban kimondatlanul is egyetértenek: hogy az Orbán-kormány valamiféle „különleges” alakulat, melynek viselkedése eltér minden más kormányétól; amelyre más szabályok vonatkoznak; és amely olyan dolgokat is büntetlenül megtehet, amibe más kormány belebukna.
Pedig a Fidesz-kormány a csoportgondolkodás és a kormányzati „hübrisz” klasszikus elemeit mutatja. A rendszer annyira centralizálttá vált, hogy kizárólag a miniszterelnök van minden információ birtokában. A kormányzaton belüli kommunikációs mechanizmusok összeomlottak: az egyes kormánytagok egyre jobban belebonyolódnak saját ellentmondásaikba. A miniszterelnök úgy hátrál ki nyilvánosan az internetadóból, hogy szóvivői előző nap még dicsérik azt, és a közigazgatás még napokkal később sem tudja, hogy a kérdés már nem aktuális.
Ha a miniszterelnök nem érti, miért veszélyes az orosz kapcsolat az euroatlanti szövetségre nézve, a diplomáciai kar és a külpolitikai szakemberek nem tudják vagy nem merik őt figyelmeztetni. A kormányfő politikai érzéke pedig nem képes minden esetben helyettesíteni a pártatlan információkat, amelyek éppen az általa kiépített rendszer működési logikája miatt nem jutnak el hozzá. Az internetadó elleni tüntetés vagy a kitiltási botrány és következményei tünetek: egy olyan rendszer ellentmondásaiból következnek, amelyik elhitte, hogy bármit megtehet.
Ez a gondolkodás a belpolitikában sem hasznos, a külpolitikában viszont életveszélyes. Az Egyesült Államokat a kormány nem tudja kommunikációs trükkökkel átverni, a lojális médiáján keresztül hitelteleníteni vagy erejével megfélemlíteni. Az utóbbi hetekben ugyanakkor az is kiderült, hogy a Fidesz-kormány stabilitásának egyik oka ellenzékének megosztottsága: nem egyszerűen az egyes ellenzéki pártok közötti viták, de a szerveződő spontán mozgalmak és az ellenzéki politikai szereplők látványos elkülönülése. A Fidesz-kormány az első nagy ütést megkapta. A második majd akkor érkezik, ha a Fidesszel szembeni, jelenleg diffúz és politikaellenes tiltakozás társadalmi többséggé és értelmezhető politikai alternatívává válik.
Sebek
Lakner Zoltán egyetemi oktató, ELTE Szociálpolitikai Tanszék
A 700 forint jelentősége jóval nagyobb önmagánál: a kormány bement az emberek nappalijába, ezt ők észrevették és megharagudtak. Az „ebben a formában” visszavont – vagyis más formában alighanem bevezetésre kerülő – internetadó személyesen érintette az állampolgárokat. Ez az érintettség volt az, ami mindvégig hiányzott a választási év folyamán.
 |
| Lakner Zoltán |
Pontosabban, egy választás logikája más, mint a tiltakozásé. Egy választáson valakire szavazva lehet hatásosan kifejezni a kormánnyal való elégedetlenséget. Egy tüntetés ennél lényegesen egyszerűbb. Az internetadó ellen elkötelezett Orbán-gyűlölő ugyanúgy tiltakozhat, mint egy apolitikus polgár, akit tényleg csak az háborít fel, hogy már a netet is adóztatják. Az internetadó a fogyasztás által megélt szabadság korlátozásának képében tűnt fel, s ez nem is annyira kis szerű megközelítés, mint ahogy sokan beállítják.
Az sem mellékes, hogy az internetadó, ami tehát sokakat érintett és érdekelt, világos képet adott arról, hogyan mennek a dolgok minálunk. A kormány előbb titkolózik, majd bejelent, s utána kezdene tárgyalni. Ebből adódott, hogy az internetadó elkezdett olyan szimbolikus témává növekedni, ami az egész orbáni hatalomgyakorlás természetét magában foglalja.
Nem véletlen, hogy Orbánnak személyesen kellett megszólalnia ebben a szakpolitikai részletkérdésben. Alvezérei napokon át képtelenek voltak egymásnak nem ellentmondó nyilatkozatokat tenni. A miniszterelnöknek végül magának kellett kiegyenesítenie a frontvonalat.Mivel a vita, úgymond, „félrecsúszott”, helyre kellett állítania annak menetét. Ami valahogy úgy foglalható össze, hogy itt valójában a külföldi cégek extraprofitjának megadóztatása a cél. Erről kell nemzeti konzultációt tartani, de majd csak januárban, addig a tüntetők nyilván megunják, és hazamennek.
Ennek nyomán az addigi két, minden várakozást felülmúlóan sikeres tüntetés szervezői hirtelen tényleg lezárták a tüntetéssorozatot. Holott Orbán nyilatkozatából világosan kiderült, hogy a tízezrek által követelt nulla nem lesz nulla. Nem szólva arról, hogy a nemzeti konzultációt nem lehet legitim „népi” eszköznek elismerni, miután négy éve, az alkotmányozás folyamán éppen csak azt felejtették el megkérdezni a konzultáció során, hogy szükség van-e új alaptörvényre.
A pár nappal korábban a tüntetőket – máskor másokat – keresetlen szavakkal illető Deutsch Tamás pedig nem igazán látszik a nyitott párbeszéd zálogának. Nem tudhatjuk, mi lesz az Egyesült Államokból kitiltott NAV-elnök lemondásáért szervezett tüntetésből, de kezd felderengeni a horizonton annak a lehetősége, hogy az Orbán számára kellemetlen ügyek összekapcsolódnak. Képtelen megszólítani az ellene tüntetőket. A bankadó vagy akár a devizahitelesek kapcsán sokan szívesen vették a multik leckéztetését.
Ám az internetadó esetében, azt hiszem, csak a kormányfő legelszántabb hívei hiszik el Orbán extraprofitos magyarázatát. Ellenben ott van a jövő évi sok egyéb adóemelés: ezeket a közterheket most az önmagát kivizsgáló Vida Ildikó hivatalának kellene befizetnünk. Az sem kelt rokonszenvet, hogy épp a NAV-os kitiltási ügyben vállal konfliktust a kormány az Egyesült Államokkal. Ráadásul a választópolgár, rossz tapasztalatai birtokában, készséggel elhiszi, hogy a politikai osztály és a hivatalnoki kar korrupt. Ennek az ellenkezőjéről Orbán nem fog meggyőzni senkit.
Ettől kezdve az ügyek tényleg egymásra csúsznak. Az USA évek óta küldi a figyelmeztetéseket a demokrácia állapota, a korrupció és legfőképpen a magyar kormány még ezekben a hetekben is egyre erősödő és egyre homályosabb orosz kapcsolatai miatt. Orbánék viszont a fülük botját se mozgatják. Így aztán a nyomás fokozódni fog. Az oroszügy már a spájzban van. Az országátalakító tervek gerjesztik a hazai feszültséget. Orbán nem sebezhetetlen. Eddig sem volt az, csak nem kapott sebet. Könnyen lehet, hogy ez korántsem a vég, de a hibalehetőségek szaporodnak. Az Orbán bukását jelentő ügy kezdetén senki sem fogja tudni, hogy na, ez lesz az. Majd csak utána.
Orbán tud erős és gyönge is lenni
Mráz Ágoston Sámuel, a Nézőpont Intézet vezetője
Az „internetadó” körüli eseménysor tanulságos volt, de semmiképpen sem fordulópont vagy szakaszhatár a Fidesz kormányzásában. Egy átgondolatlan döntésből lett politikai botrány, amelyet azonban később sikerült megfordítania a kormánypártnak. Ebből a szempontból annak, hogy a javaslatcsomagnak köze volt az internethez, minimális a szerepe, a politika természetéből kifolyólag akármilyen másik ügyben is történhetett volna hasonló kisiklás.
 |
| Mráz Ágoston Sámuel |
A magyar politikatörténetből tudjuk, hogy akár egy félreérthető és félremagyarázott mondatra is szervezhető lejárató kampány, és így habosodhat belőle politikai botrány. A „rossz mondat” ezúttal egy átgondolatlan döntés volt. A helyzetet bonyolította, hogy a döntésnek megvolt a saját, adópolitikai logikája, a távközlési különadó adóalapjának pontosítása az adóelkerülés minimalizálása érdekében. Ilyen módosításokat minden adóztató állam rendszeresen végrehajt a közteherviselés rendszerének tökéletesítése érdekében.
Az adócsomag beterjesztésekor azonban alábecsülték a javaslat politikai kockázatát, a jogi szöveg szükségszerű pontatlanságait, a bejelentés előkészítésének hiányát, s egyáltalán az ügy félremagyarázhatóságát – ezért volt átgondolatlan a döntés. Ebben a helyzetben gyorsan összekovácsolódhattak a különböző szempontok politikailag veszélyes kevercset eredményezve. Egy platformra kerültek a profitjukat féltő szolgáltatók, melyek a médiához is hozzáféréssel rendelkeznek, a három választási vereség miatt frusztrált baloldali ellenzék aktivitásai és revánsvágyuk, a nyugati, kormánykritikus sajtó lelkesedése, valamint a szinte egész nap internetezők feltételezett érdeksérelme.
Tovább bonyolította a helyzetet, hogy a kormánypárt és támogatói a három választás küzdelmében megfáradtak, és már régen – talán legutoljára 2012 végén, a diáktüntetések kapcsán – találkoztak ilyen komoly kihívással. A politikai versenytársak utóbbi években mutatott gyenge teljesítménye elkényelmesítette őket. Az ellenzék korábbi szellemi termékei – a diktatúra unos-untalan felfestett rémképe vagy a korrupciós ügyekben hiteltelenné vált politikusok által emlegetett korrupció – nem jelentettek veszélyt a kormánypárt számára, amelyet a 2014-es három sikeres választás is megerősített.
Ezért született meg lassan a válasz a kialakult helyzetre. A lényeg azonban az, hogy megszületett, sőt, a miniszterelnöki beavatkozás egyenesen megfordította a felállást, és a kormányt kompromisszumképesnek láttatta, szemben az ellenzéke által róla felépített képpel. A történtek tanulsága az elkényelmesedés elleni küzdelem. Ha egy politikai erőt elhagy a veszélyérzete – még ha érthető okokból is –, azonnal sebezhetővé válik.
Ugyanakkor hiba lenne a pillanatnyi gyengeséget rendszerhibának gondolni. A helyzet megfordítása, a javaslat visszavonása és a kompromisszumkészség épp azt bizonyította, hogy nem a Fidesz problémaérzékelésével, innovációjával vagy döntéshozatali rendszerével volt baj, csak az adott üggyel. Valószínűtlen, hogy a 2014-ben a Fidesz mellett több alkalommal is elköteleződő választói hirtelen nagy arányban elfordulnának tőle a történtek miatt, az ügy lezárása elhárította ezt a veszélyt. S politikai szempontból ez a legfontosabb: a társadalmi legitimitás megőrzése.
Ez a Fidesz erőssége a magyar politikai piacon, és ennek elvesztése jelenti számára az egyetlen veszélyt. Bizonyos értelemben az erőssége egyben a gyengesége is. Ha korábban bármi veszélyeztette a 2000-es években szívós politikai munkával felépített és összetartott közösséget, a kormánypárt minden alkalommal képes volt a korrekcióra. A közösség megőrzése érdekében Orbán Viktor tud erős és gyönge is lenni. Egy dolog azonban mostanra már biztossá vált: a külső kritika, a külföldi nyomásgyakorlás vagy a kettős mérce nem gyengíti ezt a közösséget, inkább erősíti kohézióját.
Forradalom(?) után?
Filippov Gábor, a Magyar Progresszív Intézet munkatársa
A múlt hét végéig úgy tűnt, a kormányfő elveszítette a kapcsolatot a valósággal, és elhagyta sokat emlegetett érzéke ahhoz, hogy a magyar nép lelkének mélységeire rezonáljon. Különböző források szóltak arról, hogy a Svájcban tartózkodó Orbán Viktor párttársai nyomása ellenére is kitartásra buzdítja a Fidesz-frakciót az egyébként vele való bárminemű egyeztetés nélkül beterjesztett netadó ügyében.
 |
| Filippov Gábor |
Akkor, másokhoz hasonlóan, én is úgy kalkuláltam, hogy bár politikai szempontból a kialakult helyzetben a tervezet mögül való kihátrálás a kisebbik rossz, a kormány attól tarthat, hogy a meghátrálás a politikai gyengeség jeleként lesz értelmezhető. Hogy a döntés halogatásában ez játszott-e szerepet, vagy Orbán magának tartotta fenn a deus ex machina szerepét, valószínűleg nem fog kiderülni. A kármentés dramaturgiáját mindenesetre ügyesen kidolgozták.
A kormányfő hagyta a végletekig éleződni a hangulatot, aztán az utolsó pillanatban egyetlen nagyvonalú intéssel rövidre zárta a kérdést. Hiába hírlik, hogy a vitatott ötlet a piramis csúcsán fogant, zárójelenetként ezt kaptuk: a jó király közbelépett, az istenadta nép meghallgattatott, a rossz tanácsadók veszítettek. Szó sem esik a jogalkotás hazánkban bevett, minden előzetes egyeztetést vagy szakmai előkészítést nélkülöző gyakorlatáról, amiből ez az egész válság kinőtt. A netadó mintegy önmagát terjesztette be, de a kormány megvédte tőle a magyarokat.
A kommunikációs gépezet lendületbe jött, és politikai gyengeség helyett ma minden fórumon a kormány nagyvonalúságát és következetességét, a demokrácia szilárd alapjait dicsőítik azok, akiknek ez a dolguk. Tessék oszolni, nincs itt semmi látnivaló. Az ügy persze sem gyengeségről, sem nagyvonalúságról nem szól. A kormány egyszerűen belátta, hogy az általa kiprovokált csatát nem nyerheti meg, és saját érdekében engedett a nyilvánvaló realitásoknak. Hogy a netadóval szembeni társadalmi megmozdulás fényes győzelem volt-e, fordulópont és mérföldkő, esetleg az új ellenzék bölcsője?
Avagy totális kudarc: egy mozdulattal félresöpört perpatvar, amelyből egy év múlva csak a megszaggatott Fidesz-redőnyökre és a kormány „nagyvonalúságára” fogunk emlékezni? Aki ilyen dichotómiákban gondolkodik, csak a felszín felszínét kapargatja. Alexis de Tocqueville szerint szolgaságra született, aki a szabadságtól magán a szabadságon kívül bármit is vár. Szerintem pedig örök ellenzékiségre született, aki önmagában bármely szakpolitikai intézkedés elleni tiltakozástól a kormány leváltását várja, és nem látja a tiltakozás önértékét: hogy a hatalom igenis korlátozható, és a kormány számonkérésének van értelme.
Orbán Viktor stratégiai ügyességének egyik eleme éppen az, hogy jó hatalompolitikusként nem csatákban, hanem háborúban gondolkodik. Tudja, hogy egy epizód csakis a történet egészében nyeri el a helyét és az értelmét. Ha valaki, akkor vélhetőleg egyedül ő tudja, szándékában áll-e visszacsempészni az internetadó valamilyen konstrukcióját a 2016-os vagy bármelyik későbbi költségvetésbe. Én arra tippelnék: erre akkor van esély, ha eljön az a pillanat, amikor Orbán – a korábbi, tandíj elleni tiltakozások ügyéhez hasonlóan – felbomlani látja az általa és önmaga ellen létrehozott társadalmi egységet.
A kormány jövőre is ott lesz a csatatéren; minden attól függ, hogy talál-e ott valakit. Hogy az ellenfél is megtanul-e történetben gondolkodni. A múlt heti tüntetések nem adtak sillabuszt a NER megbuktatásához. De élőben demonstráltak egy általános, minden demokratikus közösség számára és bármely kormány korlátozására alkalmazható receptet: az önmagáért való társadalmi érdekérvényesítését. Nem többet, de nem is kevesebbet.
A miniszterelnök fontos üzenetet küldött a magyar választóknak. Egyszerű és banális, de az utólagos reakciók alapján Magyarországon zavarba ejtőnek számító üzenetet: ha szeretnétek valamit, ha valami fontos nektek, tegyetek érte. Legyetek hangosak, dühösek, egységesek – és mindenekelőtt: legyetek sokan. Ha nem vigyáztok, még el is érhettek valamit.
