A futballban nincs értelme a „ha” kezdetű mondatoknak, mondta valaki egyszer, s azóta ezt szajkózzuk. Már miért ne volna értelme? Vénségemre kezdek rájönni, hogy de hiszen mióta az eszemet tudom, a „ha az a kapufa a végén bemegy” tartalmú gondolatfutamokból élünk, ez ad erőt, reményt a jövőre nézve vereségek, kiesések után, amikor vigaszra van szükségünk.
Ha annak idején, 1962-ben a chilei vb-n Latisev gólnak ítéli Tichy gólvonal mögé csapódó lövését, akkor brazil-magyar döntő van. Ha négy évvel később Rákosi berúgja azt a fájóan nagy helyzetét az oroszok ellen, szintén meg se állunk a döntőig. Tovább nem folytatom, nem is illene, a Hősök terén tízezrek ünnepelték hétfőn az Eb-n a nyolcaddöntőbe jutott válogatottat, s nem is az eredményt, hanem az emberemlékezet óta nem tapasztalt hozzáállást, hogy van végre csapatunk, hogy sikerült visszatérnünk ebbe a futballnak nevezett sportágba, pedig azt hittük, ez már soha nem fog sikerülni.
Ám amíg a Hősök terére nem értek a játékosok, egyre-másra jutott eszembe a belga meccs, a sok ha. Hogy rendben van, klasszissal jobbak a belgák, ám mi van akkor, ha Kleinheisler nem sérül meg már a meccs előtt, ha aztán a pályán Dzsudzsák vagy Lovrencsics lövése beakad, vagy a második félidőben a belga tudásfölény ellenére is kiegyenlítünk, hiszen volt rá tíz percnyi esély. A végét nem is merem felhozni. Ünneplés közben blaszfémia emlékeztetni, hogy a null-négy azért nagyon nagy zakó, olyan megalázás-íze van, a magyarok beleszaladtak a késbe, holott ha 0-3-nál Elek szépít, az már azért vállalhatóbb eredmény, ám nagyon elhagytuk magunkat a végére.
