S most majdnem azt írtam, nézzünk meg egy hasonló kaliberű vizsgálatot Európa szebbik felén, Ausztriában, Csehországban, Németországban, Nagy-Britanniában, ám még idejében röhögőgörcsöt kaptam; nemcsak azért, mert azt gondolnám, ilyesféle költéscunami bármely demokráciában (miben?) előfordulhatna, hanem azért is, mert idehaza legföljebb sosem látott nokiás doboz vagy egy hamisnak látszó bérletszelvény vágja ki tematikusan a biztosítékot, s korántsem néhány szennyes, az orrunk előtt elköltött százmilliárd.
Nyilván fölöttébb avítt a hozzáállásunk: nem értjük mi ezt a Tiziano-festménybe és nagyon multidiszciplináris doktori programokba ojtott unortodox (micsoda?) gazdaságpolitikát, amely valóban sokak csodálatos épülését szolgálja; honfitárs Horn Gyulával együtt legyint, hogy tudniillik „na és?”, esetleg azt mondja, mint jókedvű akarattyai horgász Boda András kollégámnak: „Gyuriék végre beindultak”. És tényleg, hozzávetőleg ezek vagyunk mi; kidagadt verőérrel ordítunk a krimóban, illetőleg hümmögünk fejünket ingatva a könyvtárszobában, hogy csak rabolni/dőzsölni tudnak ezek a rohadékok, miközben gyermekek tömegei éheznek (és a teljes oktatás- meg az egészségügy), ám ha a mi környékünk profitál a gazdagon hintett javakból, akkor minden a legnagyobb rendben van, minden pompás.
Láttuk, hallottuk, olvastuk mi már ezt többször, megannyi helyen, miként átfutott rajtunk a Rokonok című korszakos is: ennek nyomán a szűkebb és tágabb értelemben vett Matolcsy család ilyen-olyan területfoglalása lassan ugyanúgy szolid mosolyt csal az arcra, mint a teljesen véletlenül a polgármesterként ténykedő feleség településén vásárolt üdülő.
Igazából csak azon csodálkozhatunk, hogy Matolcsy György – a citált gazdaságpolitika és a jelentősen dotált MNB-kollégák kikapcsolódásának összefüggésében – még nem vett holdjárócsaládot, régiónyi borvidéket, nem utolsósorban Hawaii-szigeteki relaxációs központot.
Te jó ég: a világért sem akartam tippeket adni.
