Noha a baloldalinak – vagy demokratának – mondott magyarországi politikai tájkép rendkívül színes, én a politikai rokonszenvet inkább egyneműnek látom. Figyelmes közönsége vagyok a könnyebbség kedvéért antiorbánistának mondható lapoknak, televízióknak, rádióknak és különös figyelemmel olvasom/hallgatom a kommentelőket, betelefonálókat.
Azt tapasztalom, hogy lett légyen szó akár e lap, akár a 168 Óra olvasóiról, az ATV nézőiről, különösen pedig a Klubrádió hallgatóiról, ezek az emberek – kimondva vagy kimondatlanul – „gyurcsányisták”. Azt ugyan nem mondanám, hogy antipátia kíséri mondjuk Tóbiás József, Karácsony Gergely, Bokros Lajos, Szigetvári Viktor és más, az Orbán-ellenes tábor jelentékeny alakjainak a megnyilatkozásait, de azt se, hogy ők egyenként vagy együttesen izgalomba tudnák hozni a mai kormány visszaszorításáért imádkozókat.
Erre egyedül – változatlanul – Gyurcsány Ferenc képes. Tisztelem őt, de a bennem felgyülemlett tapasztalatok okán ellene vagyok a vezérkultusznak. Márpedig az övé ilyen, akárcsak a túloldalon Orbán Viktoré. Ez az ország erre – megváltókra – van berendezkedve. Igaz, „igehirdetésben” Gyurcsány messze elmarad Orbán mögött, de a száját se kell kinyitnia. Ha mégis megteszi, a korábbinál jóval szúrósabb modorban nyilatkozik a miniszterelnökről és rendszeréről, s ezt a tábora nagyon jól fogadja.
