Sajnálatos módon – akarva-akaratlanul – számos vonatkozásban követtük a pártállami szokásokat. A kormány az elmúlt öt esztendőben szinte egyik napról a másikra számtalan, az ország jelenét és jövőjét alapvetően befolyásoló intézkedést hozott anélkül, hogy azokat előzőleg a társadalommal, a szakértő grémiumokkal érdemben megtárgyalta volna. Vagy legalább a formaságokra adott volna. Ha már a politikusok nem kívánnak a változások szükségességéről bennünket meggyőzni, mélyebb fejtegetésekbe bocsátkozni, akkor legalább kiemelt (!) helyzetben lévő jobboldali politológusok értelmezhetnék az intézkedéseket. Nekik kellene rámutatni, hogy azok semmiképpen nem a demokratikus jogok csorbítását jelentik, hanem azzal összhangban vannak.
Valóban szüksége volt a miniszterelnöknek arra, hogy ezzel kiváltsa az EU-parlamentben a képviselők rosszallását, hogy az EU-nak nemcsak a baloldal, hanem a jobboldal vezető politikusai finoman vagy keményebb hangon fejezzék ki kritikájukat? Hogyan lehet az, hogy a világ legnagyobb hatalmú vezetője végighallgatja hajdani kiváló miniszterelnökünknek kissé hosszúra sikeredett történelmi fejtegetéseit, később fogadja a baloldali kormányfőket, de nem áll szóba a rendszerváltozásban az előzőeknél nagyobb érdemeket szerzett jelenlegi miniszterelnökünkkel? Hogyan történhet az meg, hogy parlamentünk elnökét nem hajlandó üdvözölni a jobboldali német CSU párt elnöke? Más országok példáját követve nem kellett volna a paksi atomreaktor ügyében szélesebb hazai konzultációt folytatni?
Miért szomorkodunk, ha a külföldi kézben lévő vállalatok, pénzintézetek kiviszik a profitot, amikor mi hívtuk, hívjuk be őket? Miért nem kapunk a kormányzati tisztségben lévők múltbeli vagy jelenlegi különleges gazdagodására megnyugtató, érdemleges magyarázatot? Beszélhetnénk a bírók korai és sikertelen nyugdíjazásáról. Ennyire félünk az idősebb generációtól? Miért volt szükség a nemzeti trafikhálózat megteremtésére, a nekünk tetszők helyzetbe hozására? És mi van azokkal, akiket ily módon kizártunk az üzletből? Miért volt és van arra szükség, hogy áttételesen állami pénzből, több milliárdból építsünk egy kis faluban labdarúgó-stadiont? Vagy jelentős állami ráfordítással négy új, a közelmúlt történelmével foglalkozó kutatóhelyet hozzunk létre, amikor e területen számos akadémiai intézet és egyetemi tanszék működik?
Miért van szükség arra, hogy a Magyar Nemzeti Bank különböző „szerencsés” körülményeknek köszönhetően, például valutánk gyengülése miatt létrejött megtakarítását kastélyok vásárlására és új, neki megfelelő közgazdasági egyetem (?) létrehozására fordítsa? Ugyanakkor a jövő szakembereinek, polgárainak képzését szolgáló egyetemi oktatók, tanársegédek, adjunktusok bére megalázó, és messze elmarad a hasonló végzettségű állami feladatokat ellátók bére mögött. Mit teszünk annak érdekében, hogy fiatal diplomásaink ne külföldön keressék boldogulásukat? Gondolja azt bárki, hogy ilyen hazai illetmények mellett a legkiválóbbak, a legkreatívabbak nem új hazájuk boldogulását fogják segíteni, hanem hazajönnek? Vajon demokratikusnak tekinthető-e a magánnyugdíjpénztárak államosítása? Vagy beszélhetnénk a takarékpénztáraknak Dávid Ferenc által már számos esetben analizált különleges tulajdonosváltásáról.
Milyen haszna származott a kormánynak abból, hogy mindezeket a drasztikus változásokat mindenféle alapos konzultáció nélkül, csupán hatalmát kihasználva hajtotta végre, kiváltva ezáltal a hazai és a nemzetközi kritikákat? Ilyen óriási parlamenti többség birtokában miért nem tudjuk tolerálni az esetleg másképpen gondolkodó és külföldről támogatást elnyerő civil szervezeteket, és ijesztgetésük, munkájuk ellenőrzése érdekében miért vetünk be rendőri alakulatokat, kiváltva ezzel a némiképp csökkenő külföldi támadássorozat erősödését?
Miért volt és van szükség a különleges szabadságharcra, amelyben az egyik fél anyagilag támogatja az ellene „harcoló” másik felet? Egyáltalán miért kell nekünk az EU tagállamai között forradalmárnak lennünk? Talán csak nem azt gondoljuk, hogy mi mutatunk példát a többi országnak? Sajnálatos módon politológusaink – ahelyett, hogy a bírált intézkedések lényegét, hasznát mutatnák be – azzal érvelnek, hogy a Fidesz 2014-ben ismét kétharmaddal győzött. Ez, mint tudjuk, valójában még a választásra jogosultak 40 százalékát sem jelentette. Egyébként is számos olyan fél vagy teljesen diktatórikus országot ismerünk, ahol az ország lakossága még ennél is nagyobb arányban szavaz a regnáló kormányra.
A miniszterelnök tusnádfürdői beszéde után a kormányközeli médiában egyre több olyan eszmefuttatás lát napvilágot, amely a nyugati országok hanyatlását vizionálja, és a keleti, demokratikusnak alig minősíthető országok fejlődését ecseteli. Néhány gyöngyszem: arra a felvetésre, hogy a fiatalok miért a hanyatló Nyugaton keresik boldogulásukat, az ATV-n a fiatal jobboldali politológus azt a választ adta, hogy „majd tíz, húsz vagy harminc év múlva” már Keleten lesznek a boldogulást jelentő célországok.
Arról is győzködtek bennünket egy másik adón, hogy az ukrán parlament és a kormány tele van maffiózóval, és az egész ukrán–orosz konfliktust az amerikaiak iniciálták. Még jó, hogy nem a NATO-ra mutogattak, mely szervezetnek mi is tagja vagyunk. A Magyar Nemzet egyik publicisztikája szerint (október 3.) az Iszlám Állam nevű terrorszervezetet az amerikaiak hozták létre, és lehetséges, hogy az „Egyesült Államok mindenkori elnöke a világ legnagyobb terroristája”. Ha ez nem javítja meg kapcsolatainkat, akkor már semmi!
A Nyugat és az Egyesült Államok iránt a korábbi rossz emlékei miatt leírhatatlan ellenszenvet tápláló hírlapíró a liberális propaganda kompenzálására Putyin elnökhöz írott levelében már magyar nyelven sugárzó orosz tévéadó létrehozását sürgeti. Attól félek, hogy ha nem tudják teljesen elhallgattatni a másképpen gondolkozókat, az ilyen-olyan civil szervezeteket, ha ijesztgetésükre nem volt elég 40-50 fős rendőri különítmény bevetése, a kiváló hazafi a végén még behívja az orosz csapatokat.
Nem kívánom tovább sorolni mindazokat a ténykedéseket, amelyek kiváltották a Nyugat támadásait.
Csupán azt kérdezem: mi volt mindezek hozadéka? Milyen előnye származott ebből a szabadságharc kezdeményezőjének, az EU-ba küldött Navracsics Tibornak, a kormánynak és az országnak? Ezek nélkül talán nem lehetett volna megnyerniük a 2014-es választást, és nem lenne akkora a hazai népszerűségük? Vajon ezek nélkül nem lenne kormányunknak és az országnak lényegesen nagyobb nemzetközi reputációja? Miért kell hazánk kiválóságainak mindig a „vértanúk” sorsára jutniuk?
A Századvég Alapítvány vezetője, aki egyébként nem tartja magát értelmiséginek, a Népszabadságnak adott nyilatkozatában (október 4.) arról értekezik, hogy a miniszterelnök „..előbb lesz nagy formátumú európai vezető, mint magyar köztársasági elnök. Mihelyst valóságos vezetői lesznek Európának…” Tehát most nincsenek? Szegény Európa! Úgy gondolom, hogy minden magyar ember örülne annak, ha a lengyel miniszterelnökhöz hasonlóan egyszer magyar politikus is fontos, kiemelkedő tisztséget kapna valamelyik fontos európai szervezetben. Orbán Viktor képességei alapján biztosan el tudná látni megbízatását. Ilyen tisztség elnyeréséhez azonban alapvetően más bel- és külpolitikát kellett volna és kellene folytatnia. Nézetem szerint még most sincs késő: helyre kellene hozni, ami helyrehozható, el kell felejtetnünk EU-ellenességünket, folyamatosan demonstrálni kellene a kormány demokratikus elkötelezettségét, és ennek szellemében kellene politizálnunk.
Itt lenne az ideje befejezni a Nyugat ellen vívott szabadságharcot, csendben le kellene tenni a fegyvereket, és a hazai közvélemény megnyugtatására bejelenteni, hogy győztünk.
A szerző akadémikus, a Nemzeti Kör tagja.
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
