Késő délután két kartonnal igyekeztem hazafelé, nagy méretű, fölül nyitott papírdobozokkal, amelyeket azért kedvelnek az antikváriusok, mert könyvek szállítására praktikusak; én azonban üresen vittem őket, elvégre csak a tűzhöz kellettek: rájöttem, hogy begyújtáskor cserépkályhánk a kartont kiváltképpen szereti.
A debreceni Füredi útra mentem el a dobozokért, s onnan gyalogoltam aztán vissza hazáig, a Nagyerdei körútra, jó hosszú út volt, de nem akartam kocsival menni, ha van időm, mindenhová gyalog megyek. Jókedvűen meneteltem a recsegő havon. Fütyörésztem is talán. Félúton megnéztem volna a pontos időt, tudni akartam, mennyit gyalogoltam, de elfelejtettem magammal vinni az okostelefonomat, s a kedvenc Frederique Constant karórámat sem csatoltam föl – odaléptem hát az első szembejövő párhoz, hogy megkérdezzem, hány óra van.
Nyílt volna a szám, vettem a levegőt, hogy köszönjek, amikor a házaspár férfi tagja fölgyorsított, s ráncigálta magával a nőt is, én meg álltam tátott szájjal. Ezeket meg mi lelte? Néztem utánuk. Majd vállat vontam, gondoltam, a következő járókelővel próbálkozom, s kisvártatva meg is szólítottam egy szőrmebundát viselő asszonyt.
