Sok évvel ezelőtt történt az év vége felé közeledve, hogy a párom őrülten belázasodott. Ünnepnapok lévén a kerületi ügyeleten kötöttünk ki. A váróteremben alig voltak, mégis sok időt kellett ott töltenünk. Mint utóbb megtudtuk, egy orvos volt, s ő majd mindig úton. Várakoztunk, bámészkodtunk, olvasgattunk. Elolvastuk az összes kiragasztott tájékoztató anyagot. Némelyiket többször is. Jelentős részük különböző ragtapaszokról szólt.
A láz hamar feledésbe merült (szerencsére csak egy makacs vírus volt), a rendelő képi világa azonban sokáig üldözött. Nem tudtam szabadulni attól a gondolatomtól, hogy a magyar egészségügyet is csak holmi ragtapaszok tartják öszsze. Mi is lenne velünk, ha valami nagy baj érne minket?!
És ért. Fiam tavaly év elején váratlanul kórházba került. A baj valóban nagy volt – jött is a kétségbeesés. Mondanám, hogy futottam fűhöz-fához, de minden olyan gyorsan történt, hogy nemigen volt erre lehetőség. Aztán a gyógyulás hosszú időt és nagy türelmet igényelt – elsősorban a fiamtól, másodsorban tőlünk. Négy intézmény – két budapesti kórház, egy országos intézmény és a pécsi klinika – vendégszeretetét élvezhettük kerek egy évig, és azt kellett megállapítom, hogy mindenhol kellő odafigyelést, szakmailag kifogásolhatatlan hozzáállást, humánus ellátást tapasztaltunk.
