Azt nyilatkozta hivatalosan a Román Ortodox Egyház, hogy egyáltalán nem baj, ha a hitoktatást kvázi kötelezővé teszik, mert az ő hittanóráikon egyszerre kap a gyerek erkölcsi és hazafias nevelést. A romániai magyar egyházak jól megsértődtek, amiért nem kezelik őket normatívan és egyenrangúként, viszont meg sem nyikkantak, amikor a magyar református miniszterelnök törvénybe iktatta, hogy a „nemzeti többség” bármely hívő közösséget megfoszthat az egyházi státusztól és az ahhoz kötött lehetőségektől, ha nem tetszik neki. Például, ha úgy véli, hogy nem elég nemzeti.
A román nemzeti-keresztény kurzus azon van, hogy betiltsák mindazon jelképeket, zászlókat és szimbólumokat, melyekkel a Romániában élő magyarok hangsúlyozhatják, hogy ők nem románok. Ha minden jól megy, nemsokára minden ottani magyar gyerek azzal kezdi a napot az iskolában, hogy elzengi a román himnuszt, az „Ébredj, románt”, melyben Mátyás király a dicső románok közé soroltatik, ellenben a magyarok értelemszerűen a barbár zsarnok, a kegyetlen ellenség kategóriájába értendők bele.
Orbán Viktor 2010-ben, győzelme pillanatában megmondta: „Mától Magyarországon a magyar emberek érdeke az első.” Mert Magyarország a magyaroké. Ez itt a világnak az a pontja, ahol a magyarok laknak, és ahol az ő érdekeiknek rendelődik alá minden. Romániában meg a román emberek érdeke az első. Románia a földnek az a pontja, ahol a románok laknak, és az ő érdekeiknek kell alárendelni minden mást. És pont.
Magyarországon mindenki érezze magát magyarnak, tekintse magát a magyar nemzet részének. Ezt követelte a teljes magyar politikai elit is Magyarország lakosságának nem magyar felétől a történelmi Magyarországon. Akkor meg ez nyilván így van jól. Ha mi itt Magyarországon, ahogy Orbán Viktor hirdetésében olvastuk, mindannyian magyarok vagyunk a nem magyar (hanem például román) kisebbségeinkkel együtt, akkor Romániában meg mindenki román (a magyarokkal együtt).
Ahogy a romániai, úgy a magyarországi „nemzeti-keresztény” kurzus sem ismer magasabb érdeket, erősebb normát a nemzeti érdeknél. Ennek is, annak is a kereszténység és a humanizmus létjogosultságát tagadó Rousseau kell. Nem pedig hithű, keresztény prédikátor kortársa, a brit Richard Price, aki abból indult ki, hogy egyetlen közösség, se nemzeti, se másmilyen közösség java sem érvényesülhet az emberi jogok és egyetemes normák ellenében.
Őt is Ludassy Mária segítségével idézem meg: „A kizárólagos, kiváltságosság-koncepción nyugvó hazaszeretet elfogultság, s mint ilyen elfogadhatatlan a keresztény egyetemesség eszméje számára: »Mi más e vak és szűkkeblű elv, mely egymás ellen fordította a népeket és az országokat, mint összeesküvés az emberiség jogai és a népek szabadsága ellen?«”
Jürgen Habermas nemrég Magyarországon járt, és ezt mondta: „A mi európai államainknak... csak akkor van politikai jövőjük, ha egyesítik politikai erőiket. A huszonegyedik században járunk, a nemzetállamok réges-rég elveszítették az autonóm cselekvőképességüket. Ebből fakad, hogy a nacionalizmus, amely a tizenkilencedik században még progresszív szerepet töltött be, ma csupán egy kísértet – a mai Európában a nacionalizmus nem más, mint kényszerképzet.”
Kövér László ezt nem egészen így gondolja. Szerinte az Európai Unióban „bennünket az tart – saját nemzeti érdekeinket mérlegelve –, hogy olyan komoly jelentős fejlesztési forrásokhoz jutottunk és jutunk hozzá a következő hét esztendőben is, amelyek nélkül Magyarország nem tudna megállni a lábán”. Az unió közös normái, szabályai és eszméi tehát nem kellenek nekünk, csak a zsozsó. A Brüsszellel vívott szabadságharc tétje, hogy minél kevésbé kössenek minket ezen önkéntes országközösség szabályai, és minél több pénzt gomboljunk le róluk.
Aki nem tartja be a közösség szabályait, dögöljön éhen. Ez az Orbán-kurzus szegénypolitikájának alapeszméje. A pénzosztó önkormányzatok ezen az alapon bárkit éhezésre ítélhetnek a kölykeivel együtt, és teljhatalommal állapíthatják meg, hogy betartják-e az éhezők a helybéli uraságok által teljhatalommal megállapított, olykor egyértelműen betarthatatlan szabályokat. Ha az EU így bán(hat)na velünk, Magyarország már rég nem kapna egy petákot sem, s már rég nem állna a lábán.
„A legfontosabb a magyar érdekek képviselete” – ezzel indította Pelczné Gáll Ildikó a Fidesz európai parlamenti kampányát, s ennek során köszönte meg Orbán Viktor hirdetésben a bizalmat. De még az MSZP-s Ujhelyi István is azt nyilatkozta a lapunknak: „Azért megyek Brüsszelbe, hogy kérlelhetetlenül képviseljem a magyar érdekeket.” Ha mindenki ilyen kérlelhetetlen lenne, semmiféle magyar érdeknek nem lenne esélye.
Ha az egyetemes érdekek egyetemlegesen alárendelődnek a nemzeti érdekeknek, akkor eljön az egyetemes szenvedés, nyomor és pusztulás kora. A minap ismertettük az ENSZ menekültügyi szervezetének drámai jelentését a világban bolyongó 52 millió menekültről. Ők azon „vak és szűkkeblű” elv áldozatai, amelyről a Richard Price-tól vett idézetünk szól. A menekültek fogadásának és ellátásának a terhei iszonyatosan egyenlőtlenül oszlanak meg a nagyvilágban. Túlnyomórészt nálunk sokkal szegényebb országokra hárulnak.
Ránk a feladat elenyészően, aránytalanul pici része jut, azt is szörnyen rosszul viseljük, és gyalázatosan teljesítjük. Erről írt a minap publicisztikát Miklós Gábor. Megállapította, hogy „eddig sem volt jó a helyzet, a mai rezsim szemlélete pedig kifejezetten a nemzeti önzésre biztat”. Ha az Európai Unióban így osztanák el a terheket, a legnagyobb nettó befizetők közé tartoznánk, és mi támogatnánk Svédországot.
Kőszeg Ferenc a vele készült interjúban emlékeztetett rá, mennyire nem volt jó a helyzet korábban sem: „...a magyar menekültügyi hatóságok mindenáron vissza akarták toloncolni Jugoszláviába, a közvetlen életveszélybe az onnan érkező menekülteket. Albánokat, cigányokat, szerbeket és persze magyarokat egyaránt. Az első Orbán-kormány idején elzarándokoltak Milosevicshez Belgrádba, hogy fogadják vissza azokat, akik előle menekültek. Nem fogadták őket vissza, ez volt a szerencséjük.” Lám csak, egy Orbán-kormánnyal is előfordulhat, hogy egyenlő elbánásban részesít magyarokat és nem magyarokat.
Egy Hétvégével ezelőtt Hargitai Miklós drámai írásában olvashattuk ezen a helyen, hogy milyen végtelen közönnyel és vaksággal veszi semmibe a magyar közvélemény az életfeltételeinek hamaros összeomlásáról szóló híreket: „A világban hárommilliárd ember ivóvízellátása függ közvetve vagy közvetlenül a lehullott, saját tömege alatt összepréselődő és gravitációs úton lefelé vándorló hótól. Az érintett régiók közé fél Európa (benne a Duna és a Tisza által táplált Kárpát-medencével) is beletartozik.
A gleccserek kialakulásának és felolvadásának körforgása ugyanúgy alapfeltétele a Föld lakhatóságának, mint a többrétegű oxigénpaplan: ha a bonyolult mechanizmusban zavar támad, akkor a bolygó eltartóképessége akár nagyon rövid időn, néhány évtizeden belül is radikálisan csökkenhet.”
A vészes folyamatokat emberek milliárdjai és a Föld országai vagy együtt fordítják meg, vagy sehogy. Vagy megtanulják a Föld egyetemes érdekei alá rendelni a nemzeti érdekeiket, vagy a nemzeti érdekeikkel együtt elpusztulnak, de legalábbis elsorvadnak és elnyomorodnak. Magyarországon nem múlik. Nem tartozunk azon országok közé, melyeknek vezetői képesek lennének globálisan gondolkodni, és aszerint cselekedni: „Mi magyarok – az atomerőmű-építési mániánkkal, a megújulók fagyasztásával és a végletekig centralizált energiaelosztó rendszerünkkel – szokás szerint épp az ellenkező irányba tartunk.” Arra, amerre a halál vár. A Föld halála a nemzethalál legbiztosabb garanciája.
