Mégis, kié? Csak nyelvi kifogás tehető? A brit–magyar miniszterelnöki sajtótájékoztatón 2016. január 7-én, Orbán Viktor így érvel: A nyelvnek különös szerepe van a mi politikánkban. Állameszményre, demokráciára, alkotmányra, európaiságra, alapjogokra, kormányzásra ráolvasva mindezt dermesztő a kép. Unortodoxiával kiegészítve tarthatatlan.
A honi média több, kötéltáncos szereplője ilyenkor szokott ki(f)-akadni, mondván, hogy mindez csupán játék a szavakkal; butaság mindent szó szerint, illetve készpénznek venni. Kár a szavakon lovagolni; amúgy is megmondták már, hogy ne a szavakat, hanem a tetteket tessék figyelni, követni. Lekezelő gesztus a közbeszédben az is, hogy minek itt értelmetlenül a borsót a falra hányni. Momentán nincs esély alkotmányosságra, jogállamra, hatalommegosztásra, piacgazdaságra, egyenlő bérre, uniós jogi megfelelőségre apellálni; hagyni kell a csudába, lehet menni a kabátokért a ruhatárba. Az jön ki gyakran ebből azután, hogy praktikusan szinte mindegy: jogszerű-e valami vagy jogellenes, helyes vagy helytelen, morális vagy etikátlan, lehetséges vagy megoldhatatlan. Ezeket keresztbe-hosszába egymással össze is keverik, felváltva értelmezik. Hát, nem!
A kormányoldal híveinek ilyesfajta megnyilvánulásait értem: dicsérni alig(ha) van mit, eljelentékteleníteni minden baklövést megéri, van az a pénz... A demokratikus oldal ambivalenciáját, (szellemi) kapitulációját vagy megtört középre igazodását azonban furcsállom. Nem kislányos zavar közepette elejtett, meggondolatlan szavak adnák ugyanis a dolog súlyát, veszélyét, hanem a teljes, tudatos, ám dilettáns nyomulás, a határok végletes kitolása; s az, hogy nem ütköznek ellenállásba. Az uralmat abszolutizáló oldal mindig, mindenben elmegy a falig, sőt áttörne azon is; falra mindettől a többiek mászhatnának kínjukban, de még (azt) sem teszik.
A verbális agresszió és arrogancia neki tetsző, csupán az ő érdekeinek megfelelő cselekvésbe megy át, mint kés a vajon; ellenében behódolás, ökölrázás, legyintés, alkalmi tiltakozás kevés.
Miért pusztító hatású ez? Azért, mert nem korlátlan a választék: el kell dőlnie, merre megyünk. Vagy a törvények uralma a főmenü, vagy a felsőbbség diktatúrája, vagy a karakter nélküli káosz, a törzsi széthullás. És ma az a legrosszabb, hogy/ha egyszerre mindhárom átokként rajtunk ül. Aki a bornírt vagy abszurd kitételeknél passzol, lapít, félrenéz, -beszél, az a ziccereknél a taccsvonalon túl találja magát. Ezüstérmet, vigaszdíjat nem osztanak.
Egykor feladatom volt több miniszter kormányülési felkészítése is. Előmunkálatként megkaptam a főosztályok szakági véleményét az előterjesztésekhez. Azokat kellett nívósan összegereblyézni, szintetizálni, minőségileg kontrollálni és főnöki szintre emelni; utánanézni állításaink, szempontjaink hátterének, valóságtartalmának. Érdekeinket egybevetni másokéval; vázlatot készíteni az ülésen részt vevő vezető hozzászólásához, avagy a várható vita kulcsérveit exponálni. Durva melléfogás, fals szó, megfontolatlan kifejezés, téves, védhetetlen definíció nem volt tolerálható; pláne nem, ha szótárban, lexikonban, évkönyvben utána lehetett volna nézni. Nem volt olyan főnök, aki meg(v)ette volna az „illiberális" fogalmi kört, ha megtudja, hogy eme jelző mit árulna el róla. Bezzeg ma. Híreim szerint az ilyenfajta aprómunka kiveszőben.
A csúcsközigazgatás mérhetetlen dilettantizmusa, a vezéri tévedhetetlenség attitűdjével megspékelve ma hibát hibára halmoz. Két összehasonlítás, slusszként: anno cikiző poén volt a tárca kulcsemberét illetően; ő az, aki a miniszter úr helyett (mellett) ír, sőt olvas. Mai párbeszéd: – Mit csinálsz, kolléga? – Semmit! – Na és, melyik minisztériumban? Elszállt vezetéssel, hamis, rossz dumákkal, szolgalelkűséggel, felesleges külön posztokkal és esztelen személycserékkel, fűnyíróelvű leépítésekkel ezen lehetetlen változtatni.
Ma a szócikk valamennyi jelentése lesújtóan igaz.
A szerző alkotmányjogász
