„benti éj forrongó zuhatag dallama
forrongó fonalak dallama ragyogó
zuhatag végtelen benti éj árama
ragyogó dallama fonalak zuhatag
végtelen árama forrongó benti éj"
Weöres Sándor: Tizenegyedik szimfónia (Csillagzene finale)
Akkor most ezzel elleszünk egy darabig. Hogy mennyivel van széjjelebb hullva a demokrácia, mint volt, hogy minek mekkora a jelentősége, és amikor Gyurcsány szemeket lövetett ki, az harminckét centiméter, Szőke Feri a székház előtt huszonnégy centiméter, Kocsi Máté-gárda tizenhat centiméter, az összesen annyi, mint, izé, szorozva kettő, ebből az ukrajnaizálódási együttható, a tanarak lesorosozása, egészen pici koncepciós rekvirálás MaL-ügyben, felcsúti kisvasút meg stadion, szorozva MNB-alapítványokkal, mínusz fékek és ellensúlyok...az annyi, mint, annyi, mint...
Ád egy, ahogy a mostani népszavazós fiatalemberekre rendkívüli módon, már-már kísértetiesen hasonlító, és szinte azonos modorú debreceni fiatalember mondta annak idején (emlékeznek még? 2011? 12?, mintha ezer éve történt volna, egy másik galaxisban....) a tiltakozó egyetemistáknak azzal a határozott, egészen finoman Zsil-völgyies bányászkiejtéssel: lehet húzni az ide meg az oda tiltakozni, meg külföldre, meg minden, de ez itt a magyarok magyarizéja, akkor tessék magyarul izélni, meg lesznek egy kicsikét véletlenült magyarva. Értve vagyok?
