Gross bűne

Lengyelország kénytelen elszenvedni borzalmas történelmi tragédiái mellett a „ráadást”, hogy a nácik a területén állították fel a megsemmisítő táborokat. Jogosan tiltakoznak az ellen, hogy ezen az alapon „lengyel haláltáboroknak” nevezzék ezeket. De ezzel nem lehet vége a múlt vizsgálatának.

Az utóbbi évtizedekben Európában két fő történelempolitikai megoldást alkalmaztak. 1. A tényekkel való szembenézés német modellje. A politika engedte a vitát arról, mi okozhatta a történelem botrányát, miért lettek a népek (első­sorban a németség jelentős része) a népirtás elfogadóivá és végrehajtóivá. A tények borzalmasak, ahogy szinte elviselhetetlen, ha a hóhérokban családtagokat kell felismerni. Sok nyilvánosság, iskolai munka kell ennek elviseléséhez. És ahhoz, hogy a náci múlthoz ­való viszony ne legyen választóvonal a mérsékelt jobboldal és a baloldal, a liberálisok, szocialisták között. 2. Az áldozat nemzet szerepének intézményesítése. Az ilyen narratívában csak az idegenek követhetnek el bűnöket. A nyilvánvaló bűnökre is van mentség, ha azt a mieink követték el. Például, hogy a korban szokás volt, illett antiszemitának lenni, s hogy a hóhér kegyelmet szerzett egy-egy „jó” zsidónak. Ez a politika tiltja a szégyen bevitelét az iskolába. Gross esete jól példázza ezt az elutasítást, amely együtt jár a történelmi tények átírásával. A minap jelentkezett egy lengyel történész az interneten a maga véralgebrájával, amely szerint épp a zsidók gyilkolták a lengyeleket a világháború éveiben.

A kitüntetés elnöki megvonásának eszméje jelzi, nem egyedi tébolyról, hanem állami ideológiai kísérletről van szó, amelyben a ­második modellt teszik ­hivatalossá. Ez nem a pár ezer lengyel zsidót ­fenyegeti, hanem azokat, akik liberálisként, baloldaliként ellenzik az államnacionalizmust, akik a történelem feltárását és megismertetését akarják. Gross a differenciált gondolkodást testesíti meg. Ez ellen védik a lengyel nemzet jó hírét. Eközben csak a gyilkosokat és a hamis illúziókat óvják.