Aggódásunk nem új keletű. Az elmúlt évben, 2013. október 23-án és 2014. június 16-án történtek csak növelték. A tavalyi évfordulón az ellenzéki pártok feladatuknak vélték, hogy a nemzeti ünnepen tárják a közvélemény elé megosztottságukat és tehetetlenségüket. Az újabb győzelemre készülő kormánypártok, melyeknek soraiban csak elvétve lehetett volna hiteles ötvenhatosokat találni, ugyanakkor önmagukat ünnepelték.
A helyzet 2014. június 16-án rosszabbodott. A hivatalos „emlékezetpolitika” új terminológiája szerint ilyenkor ezentúl nem a forradalom 1958-ban meggyilkolt vezetőire emlékezünk, hanem a rendszerváltásra, mint a „kommunizmus elleni küzdelem” beteljesedésére. Nagy Imre és mártírtársainak alakja elhomályosult, helyükbe mást állítottak. A történelem átírásának szándéka elképesztő ízlésficammal párosult. A kivégzett kommunisták gyászünnepe a Hősök terén szervezett rockkoncerttel zárult. Ez teljességgel összeegyeztethetetlen a nemzeti gyász erkölcsi kötelezettségével, amelynek át kellett volna hatnia a közös megemlékezést. Mindezt nemcsak azért tehették meg, mert a forradalom még élő tanúi a jelek szerint túl fáradtak vagy fásultak a tiltakozáshoz, hanem mert a valóságos események dokumentálását hatékonyan végző 1956-os Intézet működését erősen korlátozták és helyébe az új értelmezésre hivatott, megfelelően támogatott intézmények sorát hozták létre. Szerintünk 1956 nem „elpolitizált”, hanem független, tudományos történelmi kutatásának van valós értéke a nemzet számára.
A közelmúltra tekintve a jövőről sem táplálunk illúziókat. Ennek ellenére feladatunknak érezzük, hogy megfogalmazzuk, mi szükséges ’56 lerombolásra ítélt emlékének legalább részleges restaurálásához.
A legfontosabb: a politikai pártok ne tekintsék többé prédának a forradalmat és a szabadságharcot. Nincs szükség ezen a napon pártgyűlésekre – se bal, se jobboldalon. A kialakult helyzetben a legnagyobb szolgálat, amivel a pártok a tisztulási folyamathoz hozzájárulhatnak – ha otthon maradnak. Tagjaik, ha ezt kívánják, egyszerű magyarokként fejezzék ki tiszteletüket és hűségüket ’56 öröksége iránt.
Szükségesnek tartjuk az állami protokoll egyszerűsítését. Tudjuk, hogy a három nemzeti ünnepünkkel járó külsőségek az állam természetéből fakadnak, de valamivel több „népség” és kevesebb katonaság talán megsokszorozná az ünnep fényét. Természetesnek tartjuk, hogy a köztársasági elnök, mint a nemzet egységének megtestesítője, a nemzetrészek nevében koszorúz és beszédet mond, de ennyi, ha méltóképpen zajlik, éppen elég.Maradjon a nemzet legalább ezen a napon egységes, amint az volt 1956. október 23-án.
Neves történészek hasonlították október 23. szimbolikáját, Sztálin szobrának ledöntését július 14-hez, a Bastille lerombolásához. Noha az őszi időjárásra tekintettel nehéz a francia örömünnephez hasonló utcabált javasolni, de harcunkra és harcostársainkra, az ’56-os egyetemistákra,munkásfiatalokra emlékezni a civil társadalom mégis alkalmasabb, mint a politikacsinálók.
Ha az állam és a pártok hagyják a fiatalokat szóhoz jutni, még az is elképzelhető, hogy sokféleségüket megtartva szót értenek egymással. Ez lehetne október 23. méltó megünneplése.
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
