Megértéssel kell ezt fogadnunk: az '56-os egyetemi ifjúság, az értelmiség és a munkástanácsokba szerveződő melósok egyaránt mást gondoltak az országról, mint a mai Fidesz. Nem szólva arról, hogy Putyin első számú uniós helytartójaként fungáló Orbán vélhetően nem szívesen idézte volna ma már fel azt a korszakot, amikor felszabadultan követelték a polgárok: ruszkik haza!
Hiszen most újra itt vannak. Az újságírókat gyilkoltató, diktátort hatalomban tartó Putyin eszmeisége nagyon is itt van a közmédia hírmagyarázataiban, itt vannak Pakson, itt vannak a magyar külpolitikában, itt vannak a fene tudja hányszálú gazdasági összefonódásban, az Orbánék által tudatosan erősített függőségi viszonyban.
De mindez kitérő csupán mondandóm szempontjából, ám annyiban szervesen ide tartozik, hogy a Fidesznek mostanság sok mindenre szüksége van, de a forradalom lángját őrző emlékműre biztosan nincs.
Hanem 59 évvel és két nappal az 1956-os szabadságharc után eltemetjük Göncz Árpádot. Barátai és forradalmi harcostársai, Bibó István, Vásárhelyi Miklós, Litván György mellé.
A csodálatos Vásárhelyi Miklós Nagy Imre újratemetésén azt mondta, hogy „a hősi halál évfordulóján támasszuk fel a mártírok szellemi hagyatékát. S így zárjunk le egy keserves korszakot, hogy új fejezet nyíljék nemzetünk történelmében."
Az új korszak megnyílt, de az utóbbi évek kivételesen lehangoló fordulatot vettek. Mind többen érezzük: „óh, én nem így képzeltem el a rendet". Ma már azt kell megérnünk, hogy Hollós Ervin, Berecz János és Kádár János után 2015-ben is elhangzik (a szélsőjobboldali pártvezértől) a forradalom évfordulóján egy olyan beszéd, amely horthysta restaurációs kísérletnek festi le a szabadságharcot.
Ebben a keserű korban Göncz Árpád temetése módot adna arra, hogy egy kicsit mindenki jó legyen, és egy apró, de jelképes jó tett végrehajtásában részt vegyen – Göncz Árpád jóságának szellemében.
Javaslatom egyszerű: helyezzék el a Kossuth térről elszállított forradalmi emlékművet Göncz Árpád nyughelye mellé az óbudai sírkertbe.
Ehhez kell egy kis jóság a Fidesztől: oda kell adni a (vélhetően az Országgyűlés Hivatala által tulajdonolt, de egy kőfaragótelepen, darabokban tárolt emlékművet. Kell egy kis jóság a fővárostól: el kell intéznie, hogy lefektessenek oda egy gázcsövet, gondoskodjanak arról, hogy a láng folyamatosan éghessen.
Kell egy kis jóság mindenkitől: jó szívvel kell elfogadni ezt a gesztust – ha megteszik. Így méltó helye lenne a forradalom emlékművének, s nem utolsósorban Budán is lenne egy hely, ahová a 301-es parcella mellett elmehetnek, akik emlékezni kívánnak az elbukott, de szándékaiban és elgondolásaiban legdicsőségesebb magyar forradalomra.
Magyar Segélynek hívták a Göncz által szervezett támogatást, amelyet többek között ő maga is osztogatott a szabadságharc eltiprása után a letartóztatottaknak. Majd letartóztatták őt is. S mint tudjuk: később minden idők legnépszerűbb köztársasági elnöke lett.
Ha van – s véletlenül sem gúnyból idézem a kormány terminológiáját – „Nemzeti Együttműködés", annak Göncz Árpád lehetne a szimbolikus alakja.
1956 csodálatos napjaiban bizonyosan volt: Nemzeti Együttműködés.
A forradalom lángja tehát aligha kerülhetne jobb helyre, mint egykori elnökünk és 1956-os barátainak sírhelye mellé.
Nos, akad-e egy kis jóság, együttműködő akarat ezért?
A szerző közgaszdász, a Szabad Demokraták Szövetsége volt politikusa, a Republikon Intézet kuratóriumi elnöke
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
