De nem állt meg.
Amúgy teljesen kivoltam, amikor Pesten kiderült, hogy mivel Zoliék vonattal utaznak, csak ketten megyünk, de hát már az autóban ültem, amikor Péterkém közölte a hírt, aztán hirtelen gázt adott, esélyem nem volt menekülni, több vonat meg nem indul ma már arra. Majd alszom az úton. De hallod, nem lehetett, mert minden tetves Sparnál, Lidlnél meg Aldinál meg kellett állni, hogy Péterkémnek hálózsákot vegyünk, de sehol nem találtunk, mindig csak valami kaját vettünk. „Mi lesz, ha nem találunk?”, kérdezgette. Ó, hát mi lesz, alszol a földön. „Alszol a csipszes zacskóban. Kit érdekel.”
Akkor csönd lett, de csak két kanyarig, és akkor out of blue megkérdezte a patkány, hogy „és Helgával mi van?”, pedig egészen pontosan tudta, mi van Helgával, hiszen éppen azért kérdezte, mert tudta. Tudta az egész társaság. „Elment Dániába”, ennyit válaszoltam. Pedig a teljes igazság az, hogy elment Dániába, ahhoz a másik patkányhoz, akivel 49 napja ott találtam a saját hálószobánkban, azon az ágyon, amit én raktam össze a saját kezemmel.
„Akkor most ott hágják Helgát Koppenhágában?”, kérdezte, és belenevetett a kocsi 42 fokos levegőjébe. Elöntötte az agyamat a vér, tudtam, hogy baj lesz, még mindig nevetett, nagy baj lesz, elrántom a kormányt, vagy ráverek egyet, de aztán észrevettem egy újabb benzinkutat jobboldalt, és láttam, hogy ha most nem indexel, akkor megint várhatok vagy negyven kilométert, esetleg egy jó kis életfogytot valahol, úgyhogy most én nyúltam a gömbfejűre kopott ceruzáért, és a nyakához nyomtam, hogy „álljmármegbazmeg”.
Remegő kézzel csapta ki az indexet, még meg se állt teljesen, már nyitottam az ajtót, indultam a shop felé. Olyan volt az ócska kút, mint egy zombitelep az amerikai–mexikói határon, de mindegy, csak jégkrém legyen, hallod, muszáj volt vennem egy jégkrémet, úgy éreztem, ha nincs jégkrém, az lesz velem, mint Michael Douglasszel az Összeomlásban. De volt. Odakinn intettem Péterkémnek, hogy hátramegyek a mosdóba, útközben meg az jutott eszembe, hogy mit érezhet a fagyi, amikor nyalják?
A shop mögött, a kis bekötőúton túl mező, a mosdó helyett arra indultam inkább, a mezők megnyugtatnak, és csak akkor néztem hátra, amikor már egészen aprónak tűnt az a benzinkút, és nagyon örültem, hogy nem jön szembe senki, nem kérdezik, hová megyek, és nem mondják, hogy Koppenhága tutira nem erre van, és azt se látják, hogy előveszem a zsebemből a gömbfejűre kopott ceruzát, és próbálgatom a vezénylést, a levegőbe rajzolást. Egyszer majd csak meglesz az a H.
