A biciklisták versenytárs nélkül győztek a hétvégi felvonulás-számháborúban. Ami persze józan ember számára nem meglepő, hiszen a szombati ragyogó és balzsamos tavaszban valószínűleg az is kerékpárra pattant, hogy a megbénult fővárosban az autók sorfala előtt végigkerekezzen három hídon és számos főútvonalon, aki egyébként maga is a volán mögött kezdi és zárja a napjait. Vonulni jó, sokan lenni mámorító, annál pedig tényleg nincs egyszerűbb üzenet, mint hogy az erő velünk van.
A biciklisek ereje talán csak annak fényében kap jelentőséget, hogy a hétvégén az ápolónők és a szabad oktatás hívei is tüntettek. Az utóbbiak kísérlete inkább a tét nélküli pankráció kategóriájába tartozott persze: ideje volna megérteni, hogy a civil báj nem fog átcsapni mozgósító erőbe, amíg a kezdeményező nem képes értelmesen elmondani, mi baja. Aki egyszerre követeli a parlament feloszlatását, a korrupció felszámolását, a legfőbb ügyész lemondását, és minderre rózsaszín selyemmasniként köti rá az elmúlt hét egyik legfontosabb kérdését, a felsőoktatás szétzilálására tett újabb kormányzati erőfeszítést, az tényleg ne csodálkozzon, ha az érdeklődő közönség e zsúr helyett a lángost választja a Rómain.
Ámde az ápolónők fekete ruhás hegyvidéki sétája egészen más eset. Egyrészt rámutat, milyen elképesztően nagy igény van a társadalomban a hiteles mondandóra. Sándor Mária ápolónő semmi mást nem tett, mint arcot adott annak, amit egyébként mindnyájan tudunk: hogy a magyar egészségügy össze fog omlani, mert akik még itthon maradtak, hogy működtessék, ilyen sokat egyszerűen képtelenek dolgozni ilyen kevés bérért. Az pedig, hogy dacolt kiszolgáltatott helyzetével, felszabadítólag hatott másokra.
