Gerinc nélkül

Rossz közönségfilmek persze mindig is voltak, éppúgy részei a rendszernek, mint a szerzői filmek, békésen elfértek egymás mellett. Csakhogy a mostani rend önmaga igazolására mindenáron megpróbálja eltolni a hangsúlyt az előbbi javára. Ezért nem készülhet el Pálfi György Toldija, és ezért készül el Goda Krisztina Kakukkfiók című filmje.

Havas Ágnes, a Magyar Nemzeti Filmalap igazgatója meg is magyarázta, miért nem biztosítják az igen költséges Toldi finanszírozását: az a baj, hogy Pálfi művésznek tartja magát. Vagyis nem az az iparos, aki csak úgy, magától beállna a sorba. Képzeljék csak el, mi lenne, ha Dragomán György úgy kaphatna támogatást legújabb könyve megírására, ha megfogadja, hogy igazi bestsellert ír, a művészkedést kissé félretéve.

Talán az a legnagyobb baj, hogy a jelenlegi rendszer az adófizetők pénzéért cserébe azonnali és látványos kasszasikert vár el a hosszú távú és így teljesen bizonytalan esztétikai siker helyett. Mert nem az „is-is”, hanem a „vagy-vagy” rendszerében gondolkodik. Nem a sokféleség bizonytalan, hanem a kiszolgálás egyetlen ízlését kívánja szolgálni. Valamit, ami számokban, nézőkben könnyen leírható, konvertálható, igazolható. És úgy gondolják, hogy erre és csak erre kaptak felhatalmazást a magyar nézők és a magyar filmgyártás nevében.

Ugyanezt a szemléletet látjuk viszont a közterek átalakításában, a műemlékek kezelésének szájbarágós esztétikájában, a Műcsarnok végzetes átformálásában. Csak semmi rizikó, semmi kortárs hebrencskedés. Az a jó, ami könnyen érthető, ami a szemlélőben nem hagy kétségeket.

Ilyen értelemben viszont minden művészet halálra van ítélve. Legfeljebb abban reménykedhetünk, hogy egy-két mű valahogy átcsúszik majd a szűrőn. És egyszer majd egy bátrabb, valódi tétekkel bíró filmszemlének ez adja a gerincét.