Hanem a földmérők viselkedése tényleg elgondolkodtató. Azt mi is tudjuk, hogy a világ katonai elitalakulatainak törzsállományát nem feltétlenül geodéták köréből toborozzák, de azért mégis: a tudósítás szerint fél tucat gallyhordó asszony dolgozott a brigádban, velük három földmérőnek illett volna elbánnia, ha már egyszer ellenségnek nézték őket. Ám inkább a kukoricásba bújtak.
Ez sajnos azt jelzi, hogy a miniszterelnök napi szózatai a menekültekről terméketlen talajra hulltak, és a földmérők meg se kísérlik fölvenni a harcot a hazánkra törő idegen hordákkal, holott nekik aztán igazán a magyar anyaföld adja munkájuk értelmét. A közmunkásokról csakis azért nem írjuk, hogy az egri nők elsüllyednének szégyenükben a gallyszedő asszonyok menekülését látva, mert nézeteink szerint a közmunkás olyan státuszban van Magyarországon, hogy minden oka és joga megvan mindenkiben ellenséget látni, és ha kell, kiszaladni előle a világból.
Látnunk kell tehát, hogy Magyarországon újabb foglalkozási csoportnak szállt inába a bátorsága, s bújt el a kukoricásban. Az a tény sokat elmond majd az utókornak a kétezer-tízes évekről, hogy az egy szem fekete ruhás nővéren kívül egyetlen szavahihető és hiteles munkavállaló sincs, aki szembe merne szállni hivatása folyamatos megalázásával.
A miniszterelnök új propagandaminisztériumot kreál kedves emberének, miközben hetek óta nincs egészségügyi államtitkára az országnak; elvileg orvosok ezreinek kellene hetek óta az utcán tiltakozni, mondanánk legszívesebben, de hol vannak az önérzetes pedagógusok, a kisemmizett gazdák, a kereskedelmi dolgozók, s már a busz- és mozdonyvezetők szava se ér semmit. És akkor mostanra felzárkózott a bírói társadalom is.
A Nagymágocstól félórányi autóútra dolgozó bírók és bírónők sorra mérik ki a menekültekre az új törvény szerinti ítéleteket, amelyekről maguk is tudják, hogy ellentétesek a Magyarország által aláírt nemzetközi egyezményekkel, alapvető jogelvekkel, de még az alaptörvénnyel is, a vádlott, például, nem olvashatja a saját anyanyelvén se a vádat, se az ítéletet, ami példátlan. A szegedi járásbíróságon 130 bíró közül egyetlen sincs, aki némi reményt öntve a többiekbe, tiltakozni merne, s azt mondaná, ezt már nem vállalom. Igaz, akkor vége volna a karrierjének, így meg csak a tekintélyük vész oda a bíróknak, az pedig nem sokat számít a mai Magyarországon.
Ami aztán a geodéták kukoricásba bújását nemzetvédelmi szempontból illeti, annyiban érthető, hogy milliós lézermérő van rájuk bízva, amivel el kell számolniuk. Viszont ott vannak azok a bazi hosszú kitűzőrudak a súlyos vasállványokkal és a másfél kilós szintezővel; Kinizsi Pál egyszer puszta kézzel végzett a rátámadó törökökkel, az egyiket még a szájába is vette, s úgy táncolt vele.
A szerző az Élet és Irodalom munkatársa
