Az Európai Bizottság fő csapásiránynak a gázellátás diverzifikációját jelölte meg, és a tagállamok törekvései is erre a célra hangolódtak rá. A középpontban az energiafüggetlenség zászlóshajójának kikiáltott Nabucco vezeték megépítése állt – egészen 2013-ig, amikor is kiderült, hogy Azerbajdzsán az oroszok által le nem kötött gázfeleslegét a gazdaságosabbnak tartott Adria gázvezetéken juttatná el török, görög és albán közvetítéssel Olaszországba. A Nabucco zátonyra futását azonban már előre jelezték a korábbi orosz–azeri és orosz–türkmén megállapodások, illetve Irán nemzetközi elszigetelődése és Irak belső instabilitása. Ezek miatt ugyanis kétségessé vált, hogy a potenciális exportőrök képesek vagy hajlandók-e elegendő gázt pumpálni az Európa felé tartó vezetékbe.
A mából visszatekintve naivnak tűnik az európai energiapolitikai döntéshozók kísérlete az orosz medve megkerülésére. Józanabb elemzők már akkoriban figyelmeztettek, hogy Európa olyan régióban kíván lépéselőnyhöz jutni, amelyben az orosz külpolitika jóval magabiztosabban és hatékonyabban mozog. A 2009 óta eltelt évek világosan megmutatták, hogy nekik volt igazuk: Közép-Ázsiában a versenyelőnye megtartását mindenek fölé helyező Oroszország az úr. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy az említett Adrián keresztül 2017-től érkező gáz – évi 10 milliárd köbméter – az uniós országok éves szükségletének 2 százalékát képes kielégíteni, és ebből a gázból az Oroszországnak leginkább kitett Közép-Európa gyakorlatilag semmit sem fog látni.
Érdemes volna a gázellátás diverzifikálására koncentráló politika új slágertémájává előrelépő folyékony gázimportot is óvatosabban kezelni. Abban igazuk lehet a szakértőknek, hogy a palagázrománc hősszerelmi időszakát (NB.: a technológia hátulütői és hosszabb távú következményei ugyebár még nem ismertek) átélő USA jóval megbízhatóbb partner lehet Azerbajdzsánnál vagy Türkmenisztánnál. De azt is érdemes figyelembe venni, hogy az európai gázárak az ázsiai felvevőpiacokon fizetett árak alatt maradnak, ezért az Európába szállító exportőröknek (Katar, Nigéria, Algéria) jobban megéri készleteiket Ázsiában értékesíteni. Ezek a kapacitások bármelyik pillanatban visszafordíthatók Európába, de kérdés, hogy ki fog az olcsóbb orosz gáz mellett ezekre fanyalodni.
Érthető, hogy Európa és különösen az energiapolitika terén szorosabb együttműködést célul tűző visegrádi négyek vezetői a gázimport diverzifikációjára törekednek. Ugyanígy érthető, hogy az energiaexportját geopolitikai céljai elérésére használó Oroszországgal az unió tagállamai közös beszerzési konszern megteremtésével próbálnának szembeszállni. De az orosz–kínai gázmegállapodás a közös fellépés és az európai érdekek hathatós képviseletének korlátaira is rámutatott.
Az Európai Bizottság legutóbbi előrejelzése szerint az 1995 és 2011 között 43 százalékról 53 százalékra ugró importfüggőségi mutató az unióban tovább romolhat 2030-ig. Közben Európa sebezhetőségét a fosszilis energiahordozók árának növekedése teszi különösen akuttá. (A bizottsági prognózis szerint 2010 és 2020 között a gáz ára 62 százalékkal, az olajé 48 százalékkal, míg a széné 41 százalékkal fog növekedni). E szerint az energiafüggőség csökkentését kizárólag az energiaimport diverzifikációjával nem lehet elérni.
Németország tapasztalata azt mutatja, hogy az energiafüggőség csökkentésének leghatékonyabb és rövid távon is sikerrel alkalmazható módját az energiahatékonysági beruházások jelentik. A németeknek 2009-ben 450 000 lakás újraszigetelésével (az ország éves fogyasztásának 3 százalékát kitevő) 300 millió köbméter gáz behozatalát sikerült megspórolniuk. A visegrádi országokban egy ilyen energiahatékonysági stratégia nem mellékesen például munkahelyteremtéssel és tartósan alacsonyabb rezsiköltségekkel is járna. Ez utóbbi különösen annak fényében fontos, hogy Kelet-Európában az energiakiadások a háztartások büdzséjének jóval nagyobb részét teszik ki, mint Nyugat-Európában (25, illetve 10 százalék a két régiós átlag).
Az energiahatékonyság növelése azonban önmagában nem lesz képes a jelentős kockázatot jelentő importfüggőség csökkentésére. Az elképzelhető ugyan, hogy gyermekeink néhány évtized múlva minimális fűtési igényű, passzív technológiával épülő házakban fognak lakni és dolgozni, de ettől még ugyanúgy közlekedniük kell majd, mint nekünk, és az okostelefonjukat is fel kell tölteniük. A kiotói egyezményben tett vállalások, a fosszilis energiahordozók várható árnövekedése és a behozatal körüli politikai bizonytalanságok miatt elképzelhetetlen, hogy Európa (mennyiségileg várhatóan stagnáló) energiaigényét a jövőben hagyományos energiaforrásokra alapozva elégítse ki.
A kormányok és a gazdaság domináns szereplői is tisztában vannak azzal, hogy a következő 5-15 évben kell megvalósítani azokat a beruházásokat, amelyek révén az energiaköltségek és az importfüggőség csökkentése hosszú távon biztosítható. A színfalak mögött az európai termelőipar, az energetikai cégek, a tagállamok és az Európai Bizottság, valamint a zöld- és fogyasztóvédelmi mozgalmak részvételével kemény meccs zajlik akörül, hogy 1. mennyire gyors ütemben érdemes az átállást megvalósítani; 2. az egyes tagállamok mely energiahordozóknak biztosíthatnak prioritást; 3. a különböző szereplők (termelőipar, energiaipar, lakosság) milyen arányban viseljék az energiarendszerek modernizációjának költségeit; 4. miképp lehet elérni, hogy az új energiarendszerek megfeleljenek a jövőbeli kihívásoknak.
A gáz előnyei miatt (relatíve alacsony szén-dioxid-kibocsátás, rugalmas felhasználás, tárolhatóság) nem iktatható ki teljesen a tagállamok jövőbeli energiamixéből. Azonban a hátrányok (várható árnövekedés, az importpiacoknak való növekvő kiszolgáltatottság és az ezzel járó geopolitikai sebezhetőség) miatt egyre több tagállam keresi annak a módját, hogy az elektromosáram-termelésben és/ vagy a lakossági fűtésellátásban más energiahordozóknak is teret biztosítson. Az egyik lehetséges utat az atomenergiával a fukusimai katasztrófa után szakító, áramtermelésének 80 százalékát 2050-re megújuló energiaforrásokból fedezni szándékozó Németország mutatta meg. Ezzel ellentétes következtetésre jutottak a V4-országok kormányai, amelyek 2013-ban a nukleáris energia mellett is elkötelezték magukat. Noha azzal érvelnek, hogy az atomerőmű építésével párhuzamosan haladhat a megújulók térnyerése, a gyakorlatban ezt – főleg Közép-Európában – nehéz elképzelni. Egyfelől a jellemzően közpénzből finanszírozott atomerőmű-építés elsősorban a felfutáshoz szintén támogatást igénylő megújulók elől szív el forrásokat. Másfelől megoldatlan az alapvetően rugalmatlan atomenergia-termelés és a nagymértékű rugalmasságot igénylő megújuló erőforrások áramhálózati integrációja. Nehéz belátni, hogy az energiafüggetlenség terén a nukleáris energiát messze felülmúló megújulók miért sorolódtak a magyar energiastratégiában Paks 2 mögé. Csak reménykedni tudunk abban, hogy ezt a döntést egy a tiszta energiatermelés, az energiahatékonyság és a közpénzek hatékony elköltése iránt elkötelezett politikai kurzus még az építkezés megindulása előtt felül fogja vizsgálni.
* A szerzők Szombati Kristóf társadalomkutató, Mező János Bálint klíma- és energiakampány-felelős, Greenpeace.
***
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
