galéria megtekintése

Gátépítők

Az írás a Népszabadság
2014. 11. 04. számában
jelent meg.


Hargitai Miklós
Népszabadság

Gátat a gátnak!, Házat építs, ne gátat! – ezekkel jelszavakkal mozgósítottak a civilek (soraikban a hivatalosan még nem is létező ellenzék csíráival) 1988-ban az épülő vízlépcső ellen.

Egy marginálisnak tűnő, látszólag csak keveseket érdeklő és érintő környezeti konfliktusból nőttek ki a kor legnagyobb tömegdemonstrációi: a gátépítésből olyan szimbólum lett, amelynek révén milliók számára vált átélhetővé a hatalom önérdekű romlottsága, a tervgazdasági modell tarthatatlansága. Az infláció éppen felpörgött, a növekedés lelassult, a kormány durva megszorításokra kényszerült a vállalati támogatások, az állami alkalmazásban állók és a beruházások körében, közben lelkesen építettünk egy gigantikus betonszörnyet, amelyről addigra már széles körben tudható volt, hogy a környezeti kárai sokkal nagyobbak lesznek az esetleges gazdasági hasznánál.

A bősi ügy nyilvánvalóvá tette, hogy a magyar állam számára vannak fontosabb szempontok az emberek jóléténél és a jövőnél – ez már az egypártrendszer akkori viszonyai között sem számított bocsánatos bűnnek.

 

Kézenfekvőnek tűnt volna, hogy a pártállami üzemmódot a demokratikus díszletek között (de a jóléti elhajlások nélkül) újraindítani próbáló Orbán-rendszer Bős–Nagymarosa a paksi bővítés lesz, de az orosz hitelből épülő orosz erőműről – amely egyébiránt ugyanolyan szovjet típusú, a természet leigázásáról szóló értelmetlen gigaberuházás, mint a vízlépcső volt – a kézi vezérelt állammédia segítségével most el lehetett hitetni az emberekkel, hogy az életük jobbá tételét szolgálja.

Hogy végül az internetadóból lett bukás, az abból adódik, hogy a hálóhasználat megadóztatásának egyszerűen nincs a vakhitűek körén kívül is megélő pozitív olvasata. A narancsködben élőket leszámítva tényleg nem akadt ember az országban, aki elhitte, hogy a hálóhasználat megadóztatása a fejlődést szolgálja.

Egy szimbolikus erejű tüntetés: 1988 szeptemberében a bős–nagymarosi vízmű ellen. Látszólag csak keveseket érdeklő és érintő környezeti konfliktusból nőttek ki a kor legnagyobb tömegdemonstrációi
Egy szimbolikus erejű tüntetés: 1988 szeptemberében a bős–nagymarosi vízmű ellen. Látszólag csak keveseket érdeklő és érintő környezeti konfliktusból nőttek ki a kor legnagyobb tömegdemonstrációi
Szabó Barnabás / Népszabadság/archív

„Két dolgot utálok igazán: az internetet és a szappant. Ezért adóztatom meg ezeket.” A fenti kommentet nem egy ellenzéki heccblogon, hanem a legolvasottabb polgári hírportálon láttuk, számtalan olyan megjegyzés közepette, hogy ha a sokkal jobban teljesítő, stadionokat építő, az energiafüggetlenség jegyében vásárolt gáztárolókat az oroszoknak kölcsönadó Magyarországon a kormánynak pont arra a húszmilliárd forintra lenne szüksége, amit a netadóból remélt, akkor itt vagy a döntéshozói fejekben, vagy a gazdaság valós számaiban (de a legvalószínűbb, hogy mind a kettőben) nagyon súlyos gondok lehetnek.

Úgy tűnik, szinte mindenkinek, még a mindenkori kormányálláspont (illetve annak a következő napon érvényes inverze) mellett gondolkodás nélkül kiálló Fidesz-törzsszavazónak is van egy sokkal jobb ötlete, hogyan lehetne ezt a pénzt előteremteni anélkül, hogy bebetonoznánk magunkat az „ötmillió digitális írástudatlan országa” reménytelen pozíciójába.

Most az az üzenet jött át, hogy az adócsökkentés kormánya az információáramlás és a mindenkihez elérő tudás infrastruktúrájára akart egy új adóból gátat építeni. És nem kértek belőle, a jelek szerint még azok sem, akik eddig mindent elnéztek a kétharmadnak.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.