galéria megtekintése

G. úr szánkóországban

30 komment


Pető Péter

Ondó és szánkó.  Nem sokan tettek volna nagy tétet arra, hogy az ejakulátum szinonimája, valamint a havon csúszás élvezeti értékét növelő eszköz lesz egyszer a nemzeti együttműködés rendszerének szimbóluma. Ám 2015. február 6. átírt mindent, amit erről az Orbán Viktor és társai teremtette korcs konstrukcióról addig tudtunk.

A G-napként elhíresült péntek, Simicska Lajos és Orbán Viktor szakítása a rendszerváltás utáni magyar politikatörténet legszürreálisabb epizódját hozta el. A radikális kocsisok házibuliját idéző hangnemben előadott Simicska-nyilatkozatok szinte értelmezhetetlenek voltak, elvégre ha nincs a Közgép tulajdonosa, a NER-korszak alighanem éppúgy elmarad, ahogyan a Rimbaud és Verlaine fémjelezte francia szimbolizmus az abszint nélkül. Az apokaliptikus viszonyokat jól mutatja, hogy az évtizedeken át rejtőzködő Simicska olyan ütemben adta az interjúkat, ahogyan Mészáros Lőrinc nyeri a közbeszerzéseket. Ha a Dörmögő Dömötör hívja fel, tán annak a folyóiratnak is hímivarsejtügyi keretben alkotja meg a kormányfő karakterrajzát.

Okkal hittük, hogy ami történt, fokozhatatlan. Hiszen a vitathatatlanul az utóbbi huszonöt év legsikeresebb politikai projektjének számító Fidesz két ikonja rongyolt egymásnak. A tökéletes páros, amennyiben egyikük a reflektorfényben, másikuk a háttérben szeret dolgozni. Hogy ez unikális együttműködés, azt jelzi, békeidőben sikerült kvázi privatizálniuk egy országot: magánosították Magyarországot. Elképzelhetetlennek tetszett a totális szembefordulás.

A többi viszont már NER-történelem.

 

Ugyanakkor a búcsú következményei minimum figyelemre érdemesek. Például azért, mert mutatják, mennyire illékony az emlékezet a demokráciában. Hiszen hirtelen megjelent a várakozás: Simicska nyilvánosságra hozza azokat a bizonyos papírokat, amelyek megbuktatják Orbánt. Pedig ennél a verzió­nál a Star Wars forgatókönyve is realiszti­kusabb.

De menjünk szépen sorban. Mert például hallhattunk arról, Simicska amolyan startup demokrata, akinek elege lett az ország kifosztásából, pláne nem viselhette, hogy miután kiküldték az oroszokat, két évtizeddel később vissza is hívták őket. Ez a narratíva elméletileg lehetséges, elvégre láttunk már a történelemben tökéletes pálfordulásokat.

Ami viszont egyedi a sztoriban, az a bizalom. Hogy gyűlölői képesek hinni abban, az egykori főellenség segít közelebb jutni az igazsághoz, az elképzelt országhoz. Ez a pillanatnyi hit a bárkiben változó mértékben, de éppúgy megérintette Simicskát, ahogyan Hosszú Katinkát, az Ubert és Sándor Máriát. Miként hamarosan eléri az ismeretlen kréta nélküli tanárt is.

A négy megnevezett ebben a miliőben a pillanat harcosa. Hiszen itt van előttünk Simicska, a sötét, aktuálisan inkább szunnyadó, mint ébredő erő. Van tudásunk a Fideszhez való viszonyáról, sztorijáról a székházügytől az APEH-elnökségig, Kaya Ibrahimtól a Közgépig. Itt van Hosszú Katinka, a fantasztikus úszónő, akinek eredményei önmagukért beszélnek, ám vitája a szövetséggel legalábbis átgondolásra érdemes, egyén és közösség viszonyát mélyen érinti. Itt van az Uber, a személyszállítást forradalmasító multinacionális vállalat, amelynek innová­ciója remek, ám dilemmát okoz, ahogyan agresszív politikájával monopolhelyzetet alakít ki úgy, hogy monopolhelyzetet számol fel, miközben működése társadalmi károkkal jár (elmaradt adózás, hiányzó munkavállalói jogok). Itt van Sándor Mária, a fekete ruhás ápolónő, akinek rendíthetetlen harca a legnagyobb tiszteletre érdemes, aki alapvető közszolgáltatásért lázad, egzisztenciáját áldozza közössége igazságáért.

Négy egészen különböző sors, karakter, viszony a politikai közösséghez. Ám az összes mikrotörténet hasonló abban, hogy robbanásakor semmibe küldi magát az ügyet: nem maradt más az előtérben, csak a rendszer és a rendszerrel szemben álló. Így volt ez akkor, amikor a rendszer sokszor elátkozott főszereplői vesztek össze (Simicska-ügy), amikor a rendszertől független, valós, súlyos problémákat felvető csattanásokra fókuszált a nyilvánosság (Hosszú, Uber), s így volt, amikor a rendszerrel valóban szemben álló, magán- helyett egyértelműen közösségi érdekért harcoló ellenálló lépett fel (Sándor Mária).

Azaz a szembenállás minden esetben lehetőségként jelenik meg az antiorbánista szegregátumban. Nyilván legföljebb „az ellenségem ellensége hasznos lehet számomra" gondolat jegyében Simicskánál az egyik végponton és a teljes egyetértés jegyében Sándor Máriánál a másik végponton. Ám tévedés azt hinni, hogy ez önmagában az antiorbánizmus következménye, sokkal inkább a nemzeti együttműködés rendszerének terméke. Merthogy a kritika fojtása, az ellenzék leépülése kódolja a remény kutatását, így a hős/áldozat/áruló keresését is.

Amennyire irracionálisak az ellenzéki választók és csoportok alkalmi reakciói, annyira racionálisak is. Egyrészt nyilván teljesen értelmetlen minden kritikus megnyilvánulásban a kormánybuktatás lehetőségét felismerni. Másrészt politikai bölcsességet mutat annak – még ha nem is tudatos – felismerése: csak a rendszernek lehet ellenzéke. Ez ugyanis annak tudását tükrözi: az egyes döntések korrekciója vágyálom, hiszen a folyamatok a rendszer lényegéből következnek.

Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság

Ezt letisztultan Simicska története mutatja be. Ő a NER-konstrukció egyik megálmodója, sokáig a Fidesz fenntartható fejlődésének a garanciája. De miután elfordult, a narancssárgák Orwell hihetetlen konklúzióit mondták fel azzal: egyik napról a másikra kitörölték a közösség emlékezetéből a megtévedőt. Mintha sose lett volna az, akinek köszönhetően ők vannak. Egy posztpolitikai kort idéz, ahogyan a politikai beszédet elszakítják a valóságtól, a jelent a múlttól.

És ezzel véget is érhetne az epizód, ha Simicska nem Simicska lenne. Ám már a veszprémi választáson való indulásának lebegtetésével jelezte, a meccs nem akkor ér véget, amikor Orbán lefújja. Legutóbb a TV2 eladásakor játszadozott pár hónapot a hatalom favoritjaival. És egészen addig kárt okozhat, amíg nincs érdeke, nem akar pénzügyi, politikai hasznot. Nem véletlen, hogy a fideszesek sok energiát fordítanak arra: a Jobbik főszponzoraként mutassák be. Simicskát diszkreditálni már nem kell, az pedig furcsa lenne, ha a Jobbikot bántanák azzal, jó neki az, ami a Fidesznek komplett története során jó volt. Ebből az következik: üzenetük maguknak szól. Szeretnék, ha Simicska nyíltan a Jobbikot támogatná. Mert pontosan tudják, miként kell végezni azokkal, akik üzletet, hatalmat akarnak. Ez utóbbinak a megszerzése, ugye, a politika legfőbb célja.

Ha viszont Simicska nem akar hatalmat, kiszámíthatatlan. Még Orbán számára is. Pedig nincs idehaza, aki nála magabiztosabban mozogna az érdekek hálójában. Ezért kezelte könnyedén az Európai Unió megannyi testületének bírálatát. Pontosan tudta, kik, hol, meddig mennek, s kiknek van szükségük rá saját helyzetük stabilizálásához. Ezért is mozgatja játszi könnyedséggel katonáit, pakolja őket a táblán.

Ugyanakkor ami nem jól artikulálható érdeken alapul, az kiszámíthatatlan. Így Simicska esélye a kvázi projektalapú károkozás. Azt az emlékezetes nap óta eltelt egy évben volt ideje megtanulni, magányos játék ez. Nem bocsát meg neki senki, aki szemben áll Orbán igazságtalanságon építkező rendszerével. Nem azért, amit egykori barátai az alaptörvénnyel meg a jogállami fékekkel tettek, hanem azért, amit a társadalommal műveltek. Hogy hiszterizálták, habonyizálták, miközben alapvető közszolgáltatások elérését tették lehetetlenné azoknak, akiknek ­amúgy is nehezebb. Reménytelenebbé tették a világot a reményvesztetteknek. Ezek után nagyon mély magány az, amit Simicska átélhet. Olyan, amilyennel csak az találkozik, aki rossz célra tette fel az életét, s el is érte azt.

Amennyire különleges ez a helyzet, annyira nehéz tudás az, amit ettől az évtől kaptunk. Annak értése, Simicskát, a rendszer egyik központját is egy pillanat alatt lehetett elfeledett emberré tenni, miközben a rendszert nem kis részben neki köszönhetik. Könnyedén dobták, lettek helyette új barátok. Ez a szakítás annyi közös siker után segíthet megérteni: itt mind, de tényleg mind eldobhatók vagyunk.

Ez viszont annak a felismerése, hogy ez az ország a lehető legtávolabbra került az igaz­ságtól. Attól, hogy közösség legyen.

És szánkózik tovább a lejtőn.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető