Volt idő, amikor a futballt labdával játszották Magyarországon, ám az a korszak régen véget ért. Ami az utóbbi évtizedekben labdarúgás fedőnéven zajlik idehaza, annak hozzávetőleg annyi köze van a Puskás Ferenc, Albert Flórián, közösségépítés és szenvedély jellemezte több mint játékhoz, mint Németh Lászlóné miniszternek a közjóhoz.
Aktuálisan a holnapért küzdő Újpest kálváriáját nézzük megszomorítottan: a sztoriban föltűnnek offshore cégek, adótartozások, kiszivattyúzott állami és önkormányzati támogatások. Szerepet kérnek a politikusok is, akik az adott ügyhöz szabják a sporttörvényt, s nyomást gyakorolnak az MLSZ-re, ha már a szélhámosokra nem tudnak. Arról nem beszélnek, mi a garancia arra, hogy a futballközeg végre átlátható, érdemen és teljesítményen alapuló miliő lesz, amelyet nem az áfacsalási innovációk tesztelésére, továbbá a közösségi forintok magánosítására használnak.
Lehet persze azzal turnézni, hogy a stadionépítés a kultúraváltás kulcsa, ám kevéssé hihető, hogy ha lesz vezeték nélküli internetes kapcsolat a lelátón, s nem folyik a szurkoló nyakába a vizelet a mosdóban, akkor a machinátorok menten átköltöznek a cukoriparba. Erre ugyanis semmi okunk nincs, mert a magyar labdarúgásban mindent lehet. Erre bizonyíték például, hogy nemrég népi mozgalom indult azért, hogy előkerüljenek azok az 5,2 milliárd forintért vásárolt beléptetőrendszerek, amelyek az azóta EP-képviselőként tevékenykedő Deutsch Tamás miniszteri munkásságának legemlékezetesebb eredményei.
