A helyzet tragikus. Mindenkinek igaza van ugyanis. Igazuk azonban kioltja egymást. Megsemmisíti. Mert zárt rendszerbe kerültek, amelyben csak egymás rovására lehetnek érvényesek. Ki mondhatná, hogy a szocialistáknak nincs igazuk a vitában, amit valamikor még 1994-ben kezdtek el (akkor az SZDSZ-szel) egy még a mostaninál nagyobb formátumú játszmában? Miért az ő rovásukra akar minden szövetségesük nagyra nőni? – kérdezik azóta is folyvást kétségbeesetten és egyre ingerültebben. Ehhez jön most, hogy mindenki, akivel meg kellene – már megint – állapodniuk, tőlük szakadt le, őket tartja kövületeknek. De mert zárványnak termetesek, még mindig feléjük kell gravitálni a szűkülő térben.
A többiek – most a DK és az Együtt – igazsága abban áll, hogy az otthagyott partnernek bár nagy a teste, de oxigén és kellő idegi impulzusok hiányában – tehát nélkülük – sok jel szerint már nem tud mozogni. Ezért hagyták ott – mondják. Segítik, ha kell, de nem szív, hanem érdek szerint. Egyszer már elvált feleknek aligha okoz örömet az újra összeköltözés. Ez a szocialisták és a tőlük kipörgött, de mégis összezárt ellenzék belső világa.
Szétgyötrik egymást benne.
