galéria megtekintése

Fülcimpa

1 komment


Doros Judit

Úgy alakult, hogy mostanság több időt töltök helyközi autóbuszokon, mint annak előtte. Faluból utazom városba, majd vissza, krepegős járatokon, amelyek a Hermány-tető előtt már-már kifulladni látszanak, de aztán mégis erőt vesznek magukon, mint azok a nők, akik hervadásuk derekán még szép szemöldököt rajzolnak, és hasleszorítós bugyit vesznek, egy feketét meg egy testszínűt, hátha. S van, hogy légkondis, elvileg wifis, gyakorlatilag nem, de legalább áramvonalas üléseken töltöm el azt a huszonkét percet, ami a porból a levegőbe, a szürkéből a zöldbe, a melegből a hűvösbe, a zajból a csendbe visz.

S persze nézem közben az embereket és hallgatom is őket. Más ez, mintha meglesném és kihallgatnám őket, hisz nem megyek közelebb, nem fókuszálok a szájuk mozgására, nem hegyezem a fülem, nem skubizok, nem teszek semmi erőszakost, csak hagyom, hogy átlebegjenek hozzám a szavak, s odasodorjon az ablakon átsuhanó szél illatokat, legyen az bár a levendulaszedéstől megnyugtató kézé vagy az istállótrágyával szegélyezett gumicsizmáé. Nem vagyok finnyás, a ló- vagy tehénszar szaga nekem még egy buszon is örömet okoz, mert azt üzeni, hogy vannak még lovak és tehenek, s van, aki hozzájuk ért. 

A korai ügyintézés a városban azt jelenti, hogy a tízes busszal mindjárt vissza is lehet indulni. A tízes buszon zömmel idősek ülnek, s néhány fiatal. Egyiknek-másiknak afrikai füle van, legalábbis azt idézi a kilyuggatott fülcimpa, amibe mind nagyobb és nagyobb karikákat helyeznek el, a bőr aktuálisan kitágult állapotának megfelelően. A mostani fül, ami jobb oldalt előttem ide-oda ingott, méretesnek számított ebben a kategóriá­ban: nemcsak egy kis szagosradírdarabot lehetett volna átköpni rajta a kibelezett töltős ceruza hengerén, de keresztülment volna azon még egy tekintélyes nyílvessző vagy épp egy félkomoly sárgombóc is, amit eső után gyúrtunk még utcagyerek korunkban.

 

A fül mellé a város szélén, a hobbikertek utáni megállóban kipirult hetvenes nő huppant. A harminc fokban is magas szárú, fekete ortopéd bőrcipőt viselt, s két hatalmas táskáját úgy szorította magához, mintha élete összes vagyona ott bújt volna meg a csíkos rafia­szatyrok mélyén. – Miért nem teszi le a földre? – aggodalmaskodott átellenben egy másik nő, amolyan nyugdíjasiskolaigazgató-forma, aki mindig mindenkinél jobban tudja, mi jó másnak, s ettől úgy is érzi, hogy ő mindig csak másokkal törődik, magával sosem.

– Ki tudja, ki köpött oda korábban – szegte fel a fejét a kipirult nő, s még véletlenül se nézett oldalra, ahol a kilyukasztott fülön át most épp az új telepítésű Zenitek, Zengők és Zéták kifeszített acélhálóit vehette volna szemügyre a távolban.
A fiú rezzenéstelenül eresztette el füle mellett a bornírt mondatot, s apró grimasz sem jelezte, hogy magára vette volna a megjegyzést. Nem sokkal később a hátizsákjában kezdett kotorászni, majd egy könyvet vett elő, aminek nem láttam jól a borítóját, s mivel amúgy nem lesek és nem skubizok, ez így is maradt egészen az öreg pincesorig, ahol le kellett szállnom.

Proust volt az, az Eltűnt idő nyomában egyik kötete, aminek úgy a felénél járhatott. Erről persze teljesen közhelyesen eszembe jutott, hogy régen volt már nálunk mandulás madeleine, s hogy vajon toj­nak-e a szomszéd tyúkjai legalább négy tojást délig, vagy boltban kell megvennem a sokkal apróbbat, ízetlenebbet, kevésbé sárgát.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.