Úgy alakult, hogy mostanság több időt töltök helyközi autóbuszokon, mint annak előtte. Faluból utazom városba, majd vissza, krepegős járatokon, amelyek a Hermány-tető előtt már-már kifulladni látszanak, de aztán mégis erőt vesznek magukon, mint azok a nők, akik hervadásuk derekán még szép szemöldököt rajzolnak, és hasleszorítós bugyit vesznek, egy feketét meg egy testszínűt, hátha. S van, hogy légkondis, elvileg wifis, gyakorlatilag nem, de legalább áramvonalas üléseken töltöm el azt a huszonkét percet, ami a porból a levegőbe, a szürkéből a zöldbe, a melegből a hűvösbe, a zajból a csendbe visz.
S persze nézem közben az embereket és hallgatom is őket. Más ez, mintha meglesném és kihallgatnám őket, hisz nem megyek közelebb, nem fókuszálok a szájuk mozgására, nem hegyezem a fülem, nem skubizok, nem teszek semmi erőszakost, csak hagyom, hogy átlebegjenek hozzám a szavak, s odasodorjon az ablakon átsuhanó szél illatokat, legyen az bár a levendulaszedéstől megnyugtató kézé vagy az istállótrágyával szegélyezett gumicsizmáé. Nem vagyok finnyás, a ló- vagy tehénszar szaga nekem még egy buszon is örömet okoz, mert azt üzeni, hogy vannak még lovak és tehenek, s van, aki hozzájuk ért.
A korai ügyintézés a városban azt jelenti, hogy a tízes busszal mindjárt vissza is lehet indulni. A tízes buszon zömmel idősek ülnek, s néhány fiatal. Egyiknek-másiknak afrikai füle van, legalábbis azt idézi a kilyuggatott fülcimpa, amibe mind nagyobb és nagyobb karikákat helyeznek el, a bőr aktuálisan kitágult állapotának megfelelően. A mostani fül, ami jobb oldalt előttem ide-oda ingott, méretesnek számított ebben a kategóriában: nemcsak egy kis szagosradírdarabot lehetett volna átköpni rajta a kibelezett töltős ceruza hengerén, de keresztülment volna azon még egy tekintélyes nyílvessző vagy épp egy félkomoly sárgombóc is, amit eső után gyúrtunk még utcagyerek korunkban.
